Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Bánhegyi B. Miksa: Jöjj el Jézus, légy vendégünk
hoz, és az emberi kapcsolatok gyökeréhez nyúl le, amikor egy asztalhoz ül az emberekkel. Nem véletlen, hogy Júdás árulását a zsoltáros szavaival siratja meg az Űr: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem" (Jn 13,18). Az eredeti zsoltárszöveg még erősebben aláhúzza az asztalközösség barátságteremtő erejét: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát" (Zsolt 41,10). S azt se mondhatjuk véletlennek, hogy János az Utolsóvacsorához kapcsolódó búcsúbeszédben mondja el Jézus szavait: „ . . . a barátaim vagytok . . . Barátaimnak mondalak benneteket" (Jn 15,14.16). Erre a barátságra vágyva kell gyakran imádkoznunk: Jöjj el, Jézus, légy vendégünk . . . 2. Krisztus barátait tüntette ki azzal, hogy asztalukhoz telepedett, barátaivá tette azokat, akiket ő vendégelt meg. Ezt a baráti vendéglátást ajánlja a Lukács evangéliumában szereplő vezető farizeusnak is, akinek vendége volt: „ . . . hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat" (Lk 14,13—14). Hogy hogyan lehet boldog az ember a „szegények, a bénák, a sánták, a vakok" asztaltársaságában? Ezt talán a legmegdöbbentőbb módon Camara érsek fogalmazta meg az egyik kis éjszakai elmélkedésében, majd pedig a lourdesi Eucharisztikus Kongresszuson mondott beszédében: „Ez a puffadt arc, piszkosan, izzadtan, esésektől vagy ütésektől megjelöltén — egy részeges ember, egy koldus arca? Vagy talán a Kálvária hegyén állunk és az Isten Fiának szentséges arcába nézünk?"1 „Egy alkalommal néhány hívem jött hozzám: el voltak keseredve, mert tolvaj tört be a templomukba, hogy ellopja — föltörve a tabernákulumot — az aranyozott cibóriumot. Sírva mondták el, hogy a konszekrált ostyák ott hevertek szétszórva a piszokban. Azt kérték tőlem, hogy a szörnyű szentségtörés engesztelésére mutassak be egy szentmisét. Magától értetődik, hogy igent mondtam. Mise alatt így szóltam hozzájuk a prédikációmban: .Kedves testvéreim, milyen vakok vagyunk! Megrázott benneteket, amikor megláttátok a piszokban az ostyát: Krisztus a piszokban! — De hiszen ez nálunk mindennapos! Naponta találkozunk Krisztussal a piszkos és emberhez méltatlan lakásokban. Krisztus, aki valóságosan jelen van az Eucharisztiában, még egy másik valóságos jelenlétet is ismer: az emberi nyomorban való jelenlétet.' "2 Amikor napról napra bombáznak bennünket a nagy éhínségekről szóló hírek, amikor hiteles statisztikák tárják föl a kitaszítottak és a magukat kitaszítok testi és lelki nyomorát, amikor mi is naponta találkozunk kenyérre és szeretetre éhes emberekkel, akkor fel kell ébrednie bennünk is a vágynak ennek az emberben, főként a meggyalázott emberben elénk lépő Krisztusnak a barátsága iránt. Az emberekkel együtt étkező, a köztünk marad, az Eucharisztia színei alatt jelen lévő Krisztusban való hitünket fejezné ki, ha ilyenkor is ki tudnánk mondani: Jöjj el, embertestvéremben inkognitó jelenlevő Jézus, légy vendégünk .. . 3. A Lukács-evangéliumból idézett szombati étkezés alkalmával sóhajtott föl Jézus egyik asztaltársa: „Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten országában!" (Lk 14,15) Mert a mennyei boldogság, ahogy már a prófétáknál is a messiási kor gazdagsága, a túlcsorduló bőséggel megrendezett lakoma képében jelenik meg Jézus példabeszédeiben is. De akár a király rendez menyegzőt fiának (Mt 22,1—14), akár csak egy „ember" (Lk 14,15—24), akár végső igazságszolgáltatás, a meg nem érdemelt meghívás és a végtelen nagyságú megbocsátó szeretet kifejezése. Fel kell tennünk a kérdést: Ha Jézus ennyire hangsúlyosan teszi meg az étkezést az Isten és az ember egymásra találásának a színhelyéül, akkor a lakoma csupán a mennyei boldogságot fejezi ki, s nem egyáltalán a boldogságot? A házasságot ősi szóhasználattal szívesen nevezik „ágy- és asztalközösségnek", s ha nincs meg ez a kettős közösség, valójában nem áll fönn a házasság sem. Mindannyiunk jelenkori tapasztalata, hogy a család egységének, harmóniájának, mondjuk ki: boldogságának mennyire a köteléke, biztosítéka a közös asztal, illetve mennyire lazítja a köteléket ennek a hiánya, mennyire elszegényíti a család kölcsönös kapcsolatait, elsorvasztja szeretetét. Folytathatnánk a közösségek bővítését, de enélkül is kockázat nélkül kimondhatjuk: a kisebb létszámú közösségek fennmaradásának biztosítéka lehet az asztal közössége. Megteszünk-e mindent azért, hogy lehetőleg minden családban legyen meg vagy álljon visz- sza a közös étkezés szokása, a „családi asztal", ahol legalább ünnepnapokon ünnepélyesebb körülmények között úgy étkezik együtt a család, esetleg a legközelebbi hozzátartozóikkal vagy barátaikkal, hogy elhangzik közösen, hangosan, megfontoltan és áhítattal — hogy még eggyel többen ülhessenek az asztalnál: Jöjj el, Jézus, légy vendégünk . . . 4. Jézus is elhívja magához barátait és követőit, hogy üljenek vele asztalhoz. Néha — mint az evangéliumokban szereplő kenyérszaporítási csodák leírásából látjuk — nagy tömegről van szó, s az asztal egy füves domboldal vagy a tópart. A nagy kenyérszaporítás mégsem lesz egyik alkalommal sem emberhez méltatlan „etetéssé", hanem szépen megrendezett lakoma képét ölti, sőt a szinoptikusok ugyanazokkal a kifejezésekkel adják vissza minden esetben Jézus cselekvését, mintáz Utolsóvacsora leírásában: „fogta, föltekintett az égre, megáldotta, megtörte és tanítványainak adta" (Mt 14,19 és a párhuzamos helyek). Jézus evangéliuma pedig, amelyikben nem 125
