Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)

A SZENTSÉGI JÉZUS FELFEDEZÉSE

Nem mindig tudatosítjuk magunkban, hogy az apostolok fokozatosan ismerték meg Jézust. Nekik nem volt kész Jézus-képük, mint nekünk, hanem napról napra, élményről élményre alakult a Mester alakja, személye bennük. Ha az eucharisztiét nem teológiai absztrakcióval nézzük, hanem az élő Jézust keressük benne, akkor az apostolok élményéhez hasonló élményekben lehet részűnk. Sajét papi életemben időnként én is meglepődve fedeztem fel a köztünk éJő Jézus újabb arcvonásét.

Tanulmányaim befejezése után a végleges helyezésig átmeneti dispoziciót kaptam egy kis faluba. A falu akkor még elmaradott hely volt, háromnyelvű lakosság lakta. En, a városi gyerek úgy éreztem magam, mintha misszióba küldtek volna, ismeretlen népek, primitív körülmények közé. A plébániaépület ódon és szegényes, a káplán-ház „istálló". Esténként, mikor'a szegényes vacsora után az udvar távoli sarkában álló lakásom felé ballagtam, mindig eszembe jutott a bibliai szó: „Távozzatok a külső sötétségre!" Az öreg plébános belül aranyszívű, de kívül kimondottan rút, ápolatlan bácsi volt, „fényévek választották el" egy fiatal lelkivilágától. Fojtogató érzés tört rám: ezt nem lehet kibírni. Aztán átmentem a templomba, ott is körülnézni. És ott megtörtént a csoda: végre egy Ismerősre találtam. Ott, az „afrikai" környezetben így lett az adoráció a nap fénypontja. Ez már nem a szeminárium ájtatossági gyakorlata volt, hanem a nagy Találkozás. Felizzott a jövendölés: ,,Es a neve Emmánuel lesz, ami annyit jelent: velünk az Isten."

Űrnap volt, főpapi misével, nagy körmenettel. A főpap szigorú ember. Mi, segédkezük izgatottan vettük körül, ő méltóságteljesen lépkedett. Az út szegélyén egy férfi emelte szeme elé fényképezőgépét, hogy megörökítse az ünnep pompáját és varázsát. A főpap összeráncolta szemöldökét haragjában. Szúrós szemmel nézett a fotósra, de az képtelen volt felfogni, hogy neki szól a lesújtó tekintet, s azt sem értette szemmel láthatóan, hogy miért volna bűn Jézust lefényképezni. A főpap úgy érezte, hogy ekkora tiszteletlenség láttára komolyabb eszközökhöz kell nyúlnia. Bár szorosan fogta a szentségmutatót, ideges és energikus mozdulatokkal intett ta- karodást a fotósnak. Ez használt. A férfi elhátrált, a főpap pedig megnyugodva vitte tovább — az üres monstranciátl A füstölő diákonus vette észre először, hogy a Szentostya eltűnt. Az ideges mozdulatokra a monstrancia üvegajtaja kinyílt, s a Szentostya leesett. A főpap elsápadt: ki tudja, hány láb tiporta már meg azóta az Urat? — Eszembe jutott a názáreti jelenet: „Meg akarták fogni, de ő átment a kezük között, és eltávozott." Az eucharisztikus Jézus sem akarta, hogy istentisztelettől, de embergyűlölettől terhes kezek fogják. De a szelíd Jézus csak leckét akart adni szelídségből: a szentostya nem a földre esett, hanem a főpap ruhájára. Visszatették a monst- ranciába, s utána nem volt villámló tekintet.

Öreg nénit áldoztattam. Alig bírta bevenni a Szentostyát. Aggódva néztem, hogy le tudja-e nyelni. Száraz szájában, merev ínyével forgatta, de csak nem ment lefelé. Lánya hozta a vizet, s biztatgatta: „Nyelj, mama, nyelj!” A jelenet annyira gusztustalan volt (azóta hányszor láttam hasonlót), hogy eszembe jutott: ezt nem volna szabad csinálni. Inkább nem áldoztatom meg az ilyeneket. Aztán eszembe jutott Szent Péter, aki szintén ilyeneket forgatott a fejében: „Ments Isten, Uram! Ilyen nem történhet veled!" De Jézus letorkolta, s később is, mikor Péter megint berzenkedett a lábmosásnál: „Most nem érted azt, amit teszek." Igen, most nem értjük meg, mert csak a halódó testet látjuk. De ha majd meglátjuk az örök élet Kenyere által üdvözölt lelket, másképp gondolkozunk. Addig pedig csodáljuk az Isten szelíd Bárányát.

Egy férfi rákos lesz. El kellene látni; de ezt csak a szomszédasszony gondolja így. A család tiltakozik: a beteg nem ijeszthető meg, meg hát az állása miatt sem megy a dolog. Megtiltják, hogy felkeressem. De sejtem, hogy a beteg szívesen venné a szentségeket, erre utal a múltja és emberséges egyénisége. Azonban falba ütközöm a rokonoknál. Mikor eljön a végső stádium, a beteg kórházba kerül. „Itt a jó alkalom!" — gondolom, s érdeklődöm a rokonoktól, hol található meg a beteg. Most már a rokonok kívül maradhatnak, minden az én felelősségemre megy. De

120