Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Cselényi István Gábor: "Hogyan ismerték föl a kenyértörésben"
Vajon, ha áldozik valaki, akkor számira a szentmise elsősorban lakomaélmény? Nem feltétlenül. Lehet, hogy olyan mély hálával fogadja az ajándékot, hogy egész szentmiséje egyetlen hálaadás. De az is lehet, hogy áldozása révén mélyen azonosul Krisztussal és átéli Krisztus halálát és feltámadását. De az is lehet, hogy áldozás után nem tesz semmi mást, csak nézi a többieket, akikkel Jézusban eggyé vált s így az ő számára a szentmise elsősorban közösségi élmény. (Ez az imádságnak nagyon nehéz formája, mert nagy önuralmat kíván.) Most nézzük ugyanezt a kérdést a másik oldalról. Az, aki nem áldozik, átélheti-e a szentmise lakomajeflegét? Természetesen. Ha a szentmisét lakomának tekintjük, nem feltétlenül az ételre, inkább az együtt- létre gondolunk. Családi vacsorán, banketten az együttlét, a társas elem legalább olyan lényeges, mint az étkezés. Joggal állíthatjuk: aki nem áldozik, az is részt vehet úgy a szentmisén, mintha lakomán lenne. Annál is inkább, mert az eucharisztiában az étel: Jézus. Vele pedig a szentmisén az ember akkor is kapcsolatba kerül, ha nem áldozik. De minél többet gondolkodunk, annál különösebbnek látszik, hogy valaki misére menjen és ott ne áldozzék. „Vegyétek és egyétek" — ez volt Jézus szándéka. Az embernek nehezére esik arra gondolni, hogy nem méltó Krisztus befogadására. Pedig sosem vagyunk rá méltók — Jézus mégis hiv. A SZENT ES A PROFÁN. Az eucharisztia látszólag túlságosan szép földi létünkhöz képest. Mintha idegen elem lenne a világban. Ez bizonyos értelemben igaz is. Az eucharisztiában már közöttünk lakozik valami a végső dicsőségből. Az Isten érinthető közelségben van. Az angyalok kenyere — földi táplálék. Szentségi értelemben a földön élő ember legmélyebb vágya vált valóra vele. Az eucharisztiában valami eljövendő, valami mennyei került közénk. Amikor visz- szagondolunk Jézus szenvedésére, előre megizleljük dicsőségét. Ezért templomaink nem puszta gyűléstermek, ahova úgy lépünk be, mint egy üres szobába. A szent jelenlét szent helyekké avatja őket. Minél közelebb vagyunk a kenyérhez és borhoz, annál jobban tiszteletre indít, s ennek külsőleg is jelét adjuk. Ezt a szentséget azonban nem a pompa és nem a külsőségek jelzik. Isten szentsége az Újszövetségben halk és egyszerű. Jézus tettei mutatják, hogy mit tegyünk: terítsünk meg egy asztalt, tegyünk rá kenyeret és bort, gyűljünk össze mindannyian, akik Jézus hívására szeretjük egymást. A szentmisét olyan egyszerűen kell bemutatni, hogy nyilvánvaló legyen otthoni étkezésünkkel való kapcsolata. Az eucharisztia jelentéstartalma természetesen sokkal gazdagabb, mint egy közönséges étkezésé. De a szertartás formája olyan legyen, hogy emlékezetünkbe idézze: a szentmise életünk része. Világi vagy hétköznapi közös életünk csúcspontja, benne étkezésünket, imádságunkat, szeretetünket és hálaadásunkat Krisztus szentelte meg. Cselényi István Gábor „HOGYAN ISMERTEK FÖL A KENYÉRTÖRÉSBEN” — A keleti szertartásé eucharisztikus liturgia — Az Eucharisztia „szivagósszeUggésal" A keleti rítus felfogásában — mint ezt már a keresztség, bérmálás esetében is láttuk (vö. Teológia, 1985. 1. sz.) — a szentségek sohasem értelmezhetők összefüggéseikből kiragadva. Különösen érvényes ez az euchariszfiára. Bár Kelet ismeri az Oltáriszentség kifejezést, a keleti felfogástól mégis idegen az a gondolat, hogy az Oltáriszentség — az eucharisztikus áldozattól elszakítva — önálló „kultusz" tárgya legyen. Mint tudjuk, a képfallal, sőt függönnyel is leválasztott szentély épp elrejteni akarja, semmint közszemlére tenni Krisztus testének-vérének titkát. Ha az oltáron vagy az oltár fölé felülről lenyúló „kolumbáriumban" ősidőktől kezdve őrizték is az Oltáriszentséget, az elsősorban mint „viaticum", mint a betegeknek megőrzött szent útravaló szerepelt. Igaz ugyan, hogy nagyböjt alatt különleges szertartással, az ún. előre megszentelt áldozatok liturgiájával hódolunk az Eucharisztia előtt, ez azonban éppúgy üdvtörténeti események megjelenítése közepette történik, mint magán a tulajdonképpeni liturgián, a szentmisében. Az ún. szupplikáció, a közös szenfségimédás csak nyugati hatásra alakult ki és terjedt el görög katolikus területeken, de a szentségtartó (cibórium) még ilyenkor is takaróval elfátyolozva kerül a hívek szeme elé. 108
