Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Boda László: A személyi kibontakozás mint életcél
hogy nem az anyja beszél hozzá, hanem a színésznő, akit elnyelt a színpad, aki nem tud igazán „önmaga" lenni, s így arra sem képes, hogy önmagából adjon a másiknak, a saját gyermekének. — Ha pedig a házasságban vetődik föl az önmegvalósítás kérdése, azzal is szembe kell nézni, mégpedig a keresztény szeretet realizmusával. Nem lehet azt egyszerűen mint kísértő gondolatot elutasítani. Való igaz, hogy abban az életszövetségben, ahol az „egymásért élni" a vonzó jelszó, ott szokatlannak, és első pillantásra keresztényietlennek tűnhet „önmegvalósításról" beszélni. Ha viszont úgy fogalmazunk, ahogyan Rotter és vele más, mai erkölcsteológusok: „önmegvalósítás az önátadásban",15 akkor az jogos, emberi és keresztény. Ennek azonban kölcsönösnek kell lenni, hogy a kölcsönös szeretetben a személyi értékek kibontakozhassanak. Vonzó mai példák vannak arra, hogy a házastársak az igazi szeretetben hogyan segítik a szakmai hivatás tekintetében is egymást, és persze a gyermekeiket, bár ez nem mindig mentes a konfliktusoktól. Az sem tagadható, hogy sokan rosszul értelmezik az önmegvalósítást, s a házastársi hűséget, a gyermeket, vagy még inkább: a gyermekeket akadálynak tekintik az érvényesülés útján. Ez pedig már önzés. Az viszont tévedés, hogy legnagyobb az a szeretet, amely a másikat a pokolba is képes követni. Merton ezt „kísértésnek" nevezi. A csapdát rejtő kérdést pedig igy fogalmazza meg: „Mert tud-e az ember nagyobb áldozatot bemutatni a szeretet oltárán, mint ha saját halhatatlan lelkét adja oda?" Aztán igy válaszol: „Ebben az áldozatban a hősiesség mértéke az őrültség; és annál nagyobb ez az őrültség, minél közönségesebb az indítéka."11’ A keresztény szeretet az, amely az egymásért élőket kölcsönösen segíti emberi kibontakozásukban és üdvösségükben. A kölcsönös szeretetben jobban rátalálnak saját identitásukra. Úgy veszítik el önmagukat, hogy magasabb síkon és teljesebb értelemben kapják vissza. összegezésül csak annyit: a földről startolva, „alulról kiindulva" is el lehet jutni a magasba, a természetfelettihez, a kinyilatkoztatás horizontjára. Az önmegvalósítás hiteles értelmét keresve tehát ezek a megfogalmazások érzékeltetik a megoldást: „önmegvalósítás az önátadásban." „Megvalósítom magamat Krisztusban — másokért."17 „önmegvalósítás, amely az emberszolgálatra irányul, és ezzel akarva akaratlan istenszolgálattá válik." A végeredmény az, hogy eljutunk az ősi képlethez, az ember teológiai rendeltetéséhez: Isten dicsőségéhez.18 Közben Romano Guardinival és Kari Rahnerrel felismerjük, mennyire szükségünk van személyes voltunk, emberi értékeink kibontakoztatásához, talentumaink kamatoztatásához arra, hogy sok mindent másoktól fogadjunk el, Istentől pedig azt a kegyelmet, amely nélkül nincs üdvösség. Csak az önteltség nyilatkozhat igy: „Én mindent magamnak köszönhetek." Hiszen Pál apostol joggal kérdezi: „Mid van, amit nem kaptál?” (lKor 4,7). Azt is fölismerjük ebben az összegezésben, hogy az emberi személy értékekben való kibontakozása és „megvalósulása" földi életünkben nem lezárt folyamat, hanem olyan, ami túlmutat világban való létünkön a végső beteljesülés felé. Tehát eszkatologikus jelentést hordoz. Nem válhat elvakult önzéssé, nem ragadhat bele az önszeretetbe. Csak a „másik" felé kitáruló szeretetben juthatunk el igazi önmagunkhoz, ahhoz az egyedi lényhez, akit Isten néven szólít. Ebben a szeretetben azonban az ember nem megsemmisül — ez a szeretet álmisztikája lenne —, hanem beteljesül. Pál apostol szeretethimnuszának üzenete épp az, hogy az ember e nélkül a szeretet nélkül semmivé válik. „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek" (lKor 13,2). Krisztus tehát válasz ember voltunk, emberi megvalósulásunk kérdőjelére. Mert „megvalósulni” csak a valóság kibontakozásában lehet. A páli levelek egyik legmélyebb és jelentésében leggazdagabb mondata szerint pedig „a valóság Krisztusban van" (Kol 2,17). Jegyzetek — 1. Vö. Laborem exercens és Familiáris consortio körlevelek — 2. Ld. erről: W. Tochtermann: Der Weg zu Sich. München—Basel, 1961. 14—15. — 3. Vö. Lexikon der ehr. Moral, 1976. 1154 sm.; Kath. Soziallexikon. 1980. Tyrolia, 2512. — 4. Ld. DS 2351 — 2374. — 5. Mérleg 1978/4. sz. 361. — 6. Stimmen der Zeit 1982/1. 25. — 7. A szó jelentése: ami önmagában hordja célját. A személy erkölcsi értelemben cél és nem eszköz, „öncélú- sága” azonban nem zárja ki Arisztotelésznél sem a közösségreutaltságot (dzoón politikon) s az Istenre-utaltságot, aki létével vonzza az embert. Az „öncélúság” tehát nem ellenkezik a transzcendenciával. — 8. I. m. 1154. — 9. Ld. Boda L: Erkölcsteológia, I. 78. — 10. Vö. A. Grün: Das Kreuz und die Selbstverwirklichung des Menschen nach. C. G, Jung. Theol. der Gegenwart, 1976/2. sz. 87—96. — 11. Vö. A. Grün: i. h.92 — 12. Vö. Üt az Omega felé. Bp. 1980. Szt. István Társ. 205. — 13. No Man is an Island. New York, 1955. 4. 10. — 14. Hétlépcsős hegy, 306. — 15. Vö. Krisztusi cselekvés. Eisenstadt, 1980. 27. — 16. No Man is an Island. Előszó. — 17. Ld. Boda L: önmegvalósításunk Krisztusban. Teológia, 1978/4. sz. 220. — 18. Az értékekben kibontakoztatott személy ügy szolgálja Isten dicsőségét, mint a remekmű alkotójáét. Boda László 33
