Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Simándi Ágnes: Gondolatok a mozgássérültek pasztorációjához
Nevelési és lelkipásztori feladatok. A fent vázolt lelkipásztori alapelvek a pap és gondozó személyi követelményei. Ám, hogy mindezt hasznosítani is tudjuk, meg kell ismerkednünk a mozgássérültek testi állapotával, lelki fejlődésükkel, helyzetükkel és azokkal a lehetőségekkel, melyeknek megvalósításához a lelkigondozás segítséget nyújthat. A mozgásában korlátozott ember ugyanis az egyik legsúlyosabb megpróbáltatásnak van kitéve. Helyzetének megoldása talán egész életének feladata. Bár meg kell jegyeznünk, hogy ez nem jelent ,,feltétlen hátrányt", hiszen minden ember csak adottságai keretében képes megvalósítani önmagát. A gyermekkorban szerzett vagy született mozgászavar egész személyiségre kiható változásokat hoz létre az egyénben — míg a felnőttkori traumánál már egy kialakult személyiségnek kell „átrendeznie" addigi életét. A gyermek „szerencsésebb" helyzetben lehet, mert kedvező nevelése esetén lelkileg elég korán átsegíthető nehézségein, már „eleve" számolnia kell adottságaival. Más részről azonban: már korán kirekesztődhet az „épek társadalmából". Mert a társadalom akaratlanul is sok helyről zárja ki a nehezen mozgó embert. Elég, ha csak arra utalunk, hogy jelenleg Budapestnek egyetlen temploma van, amely minden nehézség nélkül tolókocsival megközelíthető. A mozgássérült gyermek testi fejlődése sajátos: ép érzékszervei kifinomodnak, érzékeny- nyé válnak, részben pótolják a hiányzó vagy béna testrészt. A gyerekekre oly jellemző felfokozott mozgásigény náluk is megtalálható: ritka az olyan mozgássérült gyermek (eltekintve a legsúlyosabb esetektől), aki ne ragadná meg a helyváltoztatás legkülönbözőbb — sokszor meglepő „mutatványnak" látszó — módjait. Ezt a természetes ösztönt aknázzák ki a mozgásjavító intézetek, amikor ezeket a gyerekeket rászorítják a lehető legnagyobb önállóság elérésére. A családban nevelkedő gyermekek velük szemben a tapasztalat szerint „hátrányban" vannak. Ezért, ha hittanosaink között mozgássérült gyerek is akad, őrá is lehet apróbb mozgásos feladatot bízni. A csoport is nyer vele: gyakorolja a türelmet — miközben társuk megéli a már emlegetett szolidáris magatartás felemelő bizalmát és együttérző melegét. A testi fejlődésnél számunkra figyelemreméltóbb a gyerekek lelki fejlődése. Igaz, a kettő nem választható el, de a lelkipásztor leggyakrabban itt segíthet, sőt, tudatosítás révén maguk az érintettek is e tények ismeretében komoly önismeretre tehetnek szert. — Elsőnek a család megerősítő, védő jelenlétéről beszélünk, hiszen kezdetben a lelkigondozó közvetlenül a szülőkkel van kapcsolatban. A család teheti a beteg gyermek fejlődését harmonikussá, aki akaratlanul is elkülönül környezetétől, ezért másféle gondozást kíván, mint társai. Számára legmeghatározóbbak szülei érzelmei: elfogadják-e őt betegségével vagy (akár tudat alatt) elutasítják — egyáltalán: jelenléte a családban nem örökös feszültség forrása-e? Ha elutasítják: növekszik elszigeteltsége, ,,másság"-érzete. Könnyebben kerül peremhelyzetbe, lassul társadalmi érése és alkalmazkodási képessége. Bizonytalanság, önállótlanság, ügyetlenség, félénkség, fokozott nyugtalanság, agresszió és szorongás jellemezheti további életvitelét. Figyelme befelé fordulhat, legrosszabb esetben közömbössé válhat. Hogy e keserves lehetőségektől a gyerekeket megóvjuk, a lelkivezetőnek és a gyóntatópapnak sokszor kulcsszerepe van. Ugyanis ezekben a bizalmas beszélgetésekben a szülök legkínosabb érzelmeiket képesek feltárni az őket emberi méltóságukban támogató lelkipásztor előtt. Mert gyakori eset, hogy a szülök szégyellik beteg gyermeküket, s ha lehet, kerülik a gyerekkel való foglalkozásuk témáját. Bizonytalanok és úgy gondolják, hogy még mindig nem követtek el mindent a helyzet megváltoztatásához. Valójában azonban saját érzelmeikkel nem tudnak szembenézni. Ilyen érzelmek lehetnek még a bűntudat, felesleges önvád. Más szülők pedig a túlgondozás zsákutcájába esnek: aminek következtében a gyerek követelőzővé válhat, könnyen elkényeztetik. Több testvér esetén az ép testvér háttérbe szorulhat, ami felesleges agresszív indulatokat szülhet benne. Egyébként ő testvére állapotát „természetesnek” fogadja el, a betegségre való reagálása a felnőttek viselkedését tükrözi. Minden esetre: a szülőt hozzá kell segíteni, hogy saját viszonyát gyermekéhez meg tudja fogalmazni. Az első esetben helyzetének elvállaltatása a lelkigondozó célja, míg az utóbbinál a túlgondozás értelmetlenségének megértetése kerül a beszélgetések középpontjába. Bizonyos értelemben ugyanis csak Isten képes valakit valamiért „kárpótolni" — ha ez itt egyáltalán szóba jöhet. Szólnunk kell még a szülök másik nagy lelki megpróbáltatásáról is. „A vele született betegségben szenvedő gyermekeknél a legnehezebb életszakaszt a betegség lényegének: a korlátozott lehetőségek megértésének kora jelenti. Talán ekkor van a legnagyobb szükség a tapintatos szülői támogatásra, hiszen ebben az időszakban fenyeget legélesebben a személyiségtorzulás veszélye."3 A felnőttkorban szerzett mozgássérülés szintén sajátos probléma. Elég, ha utalunk a közúti balesetek egyre növekvő számára, ahol gyakran testileg és lelkileg összetört emberek kerülnek egyik napról a másikra „hátrányos helyzetbe". A lelkipásztor kórházi látogatások alkalmával gyakran találkozik ilyen emberekkel. A velük való beszélgetés igen fontos, mert a balesetet követő első időben a sérült hajlamos a depresszióra. Sokszor indokolatla60