Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Az egyházközség diakóniája
liturgia és a diakónia tehát nemcsak kölcsönösen segítheti egymást, de körkörösen kritika alá is veti a másik kettőt. Ezért a zsinat utáni pasztorációt e három feladatkör kölcsönhatására kell építenünk. A kiengesztelödés szolgálata Bár — mint érintettük — a liturgiának is magába kell foglalnia indításokat a diákon iára, s az öregeknek, hallás- vagy mozgássérülteknek stb. tartott szentmisék még hangsúlyozottabbá tehetik ezt a kölcsönhatást, az igehirdetésről érdemes külön is szólnunk, hiszen ennek perdöntő szerepe van a helyi közösségnek a diakóniára való ráhangolásában, ösztönzésében. Már Szent Pál is hangsúlyozta: Krisztus „ránkbízta a kiengesztelödés szolgálatát (diakóniá- ját), azzal, hogy ránkruházta a „kiengesztelödés igéjét" (vö. 2Kor 5,18 és 19). Az igehirdetés tehát már maga is az Istennel és az embertársakkal való megbékélést munkálja, de át kell vezetnie a szolgálat tényleges „praxisába". Próbáljuk most ebből a szempontból átgondolni igehirdetői gyakorlatunkat. Milyen témák segíthetik a diakónia vállalását?2 Rá kell jönnünk, hogy a kinyilatkoztatás egész üzenete értelmezhető ebből a szempontból is (amivel természetesen nem akarjuk azt mondani, hogy ez lenne egyetlen lehetséges olvasata, kizárólagos mondanivalója!), így jóformán bármelyik hitigazság, szentírási gondolat alkalmas lehet a szeretetszolgálat felkeltésére, ébren tartására. — Mi más pl. a teremtés, mint a végtelen szerétéiből való részesedés s így az önátadásra épülő isteni élet továbbvitele? S ha létünk ajándék, azt is tudnunk kell: közös, együttes ajándék, mely továbbajándékozásra szólít. Emberi létezésünk — együttlét; nem a magányos ember önmegvalósítása, hanem a „közös emberi" felé tartó út. A Teremtő arcát még konkrétabbá teszi a Jáhve-kép: mint „értünk létező", másokért létezésre indít bennünket, képmásait. Még nyilvánvalóbb ez Jézus életéből. A megtestesülés Isten velünkléte, velünk, s legfőképp a betegekkel, a kisemmizettekkel, a rászorultakkal. A megváltás, mint kenózis, kiüresítés, teszi végérvényessé Istennek ezt az emberek felé vállalt diakóniáját. Visszatértéig (addig, míg „ismét el nem jő”) az Egyház lesz az a jel, amelynek fel kell mutatnia a történelem számára Krisztus emberszolgálatát. Ebből a szempontból értékeljük a szentségek karitatív indításait: nemcsak a betegek kenete, de a többi szentségek is magukba foglalják az ember egyre teljesebb gyógyítását, teljesebb emberre tételét, s így indítást jelentenek a tényleges segítségadásra, főleg a családok körében. Ezeknek a témáknak nemcsak egy-egy beszédet, de egész sorozatot szentelhetünk. — Közvetlenül is diakóniára készíthetnek fel azok a beszédek, amelyek bemutatják a már meglévő vagy tervezett karitatív szervezetek, csoportok munkáját, tájékoztatnak a mai ember veszélyeztetettségéről. Mert ha bevezetőben a szegények felfedezéséről szóltunk, tudnunk kell, a szegényeket ma nem annyira a koldusok között kell keresnünk, akiknek száma mindinkább fogyatkozik, hanem az alkohol, a drogok áldozataiban, a szociális otthonok egymással civódó lakóiban, a betegen magukra maradottakban, a munka és a háztartás kettős nyűgétől kizsigerelt családanyákban és az élet hajszájában magukra hagyott gyermekekben. Igehirdetésünknek rá kell mutatnia a mai embernek ezekre a sebeire, hogy aztán felébredhessen hallgatóinkban a szamaritánuskodás vágya.3 Néhány gyakorlati szempontot is említsünk: mi segítheti elő, hogy az ige valóban a dia- kóniát szolgálja.4 Mindenekelőtt tanulmányoznunk kell hallgatóink helyzetét. Hol, miben szorulnak a családok segítségre, hol lenne szükség szemléletváltozásra? Ennek alapján próbáljuk alkalmazni a sorra kerülő perikópát. Ne elméleti problémákból induljunk tehát ki, hanem konkrét esetekből, valós problémákból. A megoldást keressük az evangélium alapján, de mutassunk rá arra is: miért lényeges ez hallgatóink szempontjából. A megoldást erősítsük meg példákkal, s így villantsuk fel a sikeres keresztény élet lehetőségét (siker alatt természetesen nem karriert, hanem a szolgálatban beteljesült életet értve). Ha már működik karitatív csoport az egyházközségben, a konkrét célkitűzések megfogalmazásában, az ahhoz vezető eszközök, motívumok kidolgozásában segíthetnek ennek tagjai is. Közösségi és egyéni részvétel az egyházközség diakóniájában A liturgia, az igehirdetés és a diakónia gyakorlatilag a helyi egyházban, az egyházközségben hat egymásra s válik eleven egységgé. S itt egészen nyilvánvaló, hogy a diakónia az egész közösség életmegnyilvánulása. Ha a mai lelkipásztorkodástan általában is azt követeli, hogy a világiak "ne csak passzív befogadói (tárgyai), hanem aktiv résztvevői (alanyai) legyenek a pasztorációnak, különösen érvényes ez a szeretetgyakorlatra. Itt aztán nincs olyan megkötés, hogy csak püspök vagy pap „szolgáltathatja" ki, hiszen a szolgálat nincs ordóhoz, beosztáshoz kötve. Ha lehetnek is olyanok, akik hivatásszerűen vállalnak 50
