Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. ANTON GOTS ATYÁVAL, A BETEGPASZTORÁCIÓ EGYHÁZMEGYEI FELELŐS VEZETŐJÉVEL (AUSZTRIA) - S. Huszár Éva: A felebaráti szeretet új iskolája
közösséget alkotnak — és a felnőtt keresztények felelősségével vesznek részt az egyház- község munkájában. Az egyházközségi karitász-munkában — egy-egy ilyen szeminárium után — egyre jobban tudatosodik az összetartozás, a nagy család gondolata. Nemcsak az egyházközség tagjaiért, hanem a plébánia területén lakó minden emberért kell, hogy felelősséget érezzünk. Hiszen mindannyiunkat Isten hívott életre és ültetett az élet közös asztalához. Nem lehet hát az egyiknek mindegy, hogy mi történik a másikkal. Valamennyien közös csónakban ülünk és ugyanazon a folyón utazunk. Hogyan történik az egyházközség területén élő rászorultak testi-lelki szolgálatának kialakítása? — Nincs rá szabály. A szeretet találékonyságára bízzuk. Betegellátást Ausztriában csak vizsgázott betegápoló végezhet. A hozzá nem értés, jóakarú dilettantizmus sok veszélyt rejt magában. Ha egy beteget a mosdatásnál ügyetlenül fognak meg, nemcsak hogy fájdalmat okoznak neki, de talán helyzetének a rosszabbodását is előidézik. Persze ugyanez vonatkozik a lelki „hozzányúlásra" is. Lehetünk egymásnak teher — de lehetünk segítség és támasz is. Szétzúzódhatunk egymáson — de fel is tápászkodhatunk egymás segítségével. Elrabolhatjuk egymástól Isten jelenlétét — de meg is ajándékozhatjuk egymást Istennel. A beteg egyedül van négy fal között — vagy közös kórteremben többiekkel összezártan fekszik. Nincs kikapcsolódása. Egy figyelmet elterelő látogatás, egy beszélgetés egy megértő és ráfigyelö személlyel — megváltást jelenthet számára. Krisztus legbenső szellemi törvénye az, hogy hordozzuk egymás terhét. Meg fogjuk tapasztalni, hogy minél inkább átvesszük a „másik terhét", annál jobban meg tudunk feledkezni a magunkéról. A „másik terhe" valójában annak az EGY-nek, az ELSO-nek a terhe; mint az ö keresztjének, az ö terhének egy részét teszi a vállunkra. Ez alatt a teher alatt eltűnnek a magunk és a mások szenvedésének határai, mert valamennyi együtt az Ür folytatódó halálát, tovább munkálkodó üdvösségét, de egyben Jézus mindig újra kezdődő dicsőségét jeleníti meg. Mindannyiunk terhét valaki MAS hordozza a sajátjaként: ö az ELSŐ, az ÉLEN-HORDOZÓ — nekünk csak utána kell menni, és a kereszt végét egy kicsit megemelni. A „másik terhe" — az ö terhe. Mennyire egybecseng mindez a pápának az Irgalomról szóló enciklikájával, ahol ezeket mondja: ,,Az Egyháznak leglontosabb teendői között kell számon tartani — szüntelenül, de mostanában különösen —, hogy hirdesse és beoltsa az életbe az irgalom misztériumát, amely legtökéletesebben Jézus Krisztusban mutatkozott meg. De ez a misztérium nemcsak a hívők közösségéből álló Egyház, hanem bizonyos értelemben minden ember számára is egy másfajta élet princípiuma, mint amilyent az az ember tud kialakítani, aki a benne működő hármas kívánság hatalma alatt áll" (vö. Un 2,16). — „ ... az ember annyira közeledik Isten irgalmas szeretetéhez, amennyire saját szivében irgalmassá formálódik a lelebaráti szeretet." — „ . . . tettünk csak akkor lesz az irgalmas szeretet tette, ha végrehajtása közben szentül meg vagyunk győződve arról, hogy mi kapjuk attól, aki leié tesszük." Szent Kamillról írja életrajzírója, Hugo Balsliemke, hogy számára a betegek mintegy „nyolcadik szentség" voltak. A szenvedőkben Krisztust látta és öt szolgálta. Ahogy 400 évvel ezelőtt Szent Kamill lelismerte az időt és az alkalmat a lelebaráti szeretet gyakorlására, ugyanúgy ismerte lel nap jóinkban Teréz anya is — és lelismerheti mindenki, akinek van szeme a látásra és van lüle a hallásra. De mi van azokkal, akiknek nincs szemük a mások bajára, mi van az elzár kozákkal, a közömbösekkel? — Igen, sajnos van sok elszalasztott alkalom és van egyszer s mindenkorra eltűnt esély; olyan idő, amikor az emberhez közel volt az „üdvösség", de nem használta ki, hanem elnézte, elaludta, elfecsérelte. Az a „kairosz", amikről az evangélium beszél, mindig a személyes élettér, az egyszeri időpont, amelyben élünk. Benne kell felismernünk Istent és megértenünk beszédét. A modern keresztény tudja, hogy Isten ügyében — ma jobban, mint valaha — csak a nagyobb szeretetnek, az önzetlenebb bevetésnek van hitele. Mindenütt, ahol a világ egy ilyen teljes odaadással munkálkodó kereszténnyel találkozik, ott engedi hatni magára, s megnyílik az ilyen módon felkínált evangéliumnak. Tehát nem modernek azok, akik Krisztus tanítását és megbízását felhígítják, a keresztet elvitatják és leszállított árú kereszténységet kínálgatnak. Nem modernek az olyan újítások, melyek nem vezetnek nagyobb szeretetre, és a hitben való szilárdabb helytállásra. Csak akkor modern ember valaki és igazán keresztény, ha nem húzódik vissza saját négy fala közé, hanem kilép az elszigeteltségéből és odaadja magát embertársaiért, abban a formában, amit a mai kulturális és társadalmi élet felajánl. Akkor Isten ennek az időnek is ura lesz. S. Huszár Éva 28
