Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Testvéri szeretet - testvéri szolgálat
— 4. Természetesen ez a bennlevés olykor a bezárkózottság magányát, a gettószemlélet veszélyét is magában rejtheti. Ha csakis testvéreitekkel közlekedtek, ha csak nekik köszöntök — mi ez? Nemde ezt teszik a pogányok is — olvassuk Máténál (5, 47). A szeretet-közös- ségnek át kell lépnie saját szükebb határait. Az Emberfia sokakért, azaz mindenkiért akarta életét áldozatul adni, a megváltás művével mindenkinek szolgálni akart (Mk 10,45). A kevés kiválasztott „testvér" feladata, kötelessége ezért, hogy a sokakat meghívja. A meghívás, az invitálás egyháza vagyunk és maradunk. Ha bezárkózunk, visszaállítanánk a Szentlélek kiáradása előtti állapotot. A Szentlélek kitárta az ajtókat, azon ma is ki kell lépnünk. Feladatunk, hogy az egyház katolicitását aktíve előmozdítsuk, hogy így egyre több embertársunk válhasson Krisztusban testvérré. — 5. Mai egyházunkban, sajnálatos módon, egyre inkább hiányoznak a teherbíró, ún. vízszintes kapcsolatok. Más szóval: a keresztény testvériség-tudat s ezzel együtt annak kohéziós ereje mintha fogyatkozóban lenne. A folyamatos létszámcsökkenéssel pedig a jövőben az ún. nyáj, azaz a hívők száma egyre inkább atomizálódik. Lehet-e — ezt a tényt figyelembe véve — elégségesen hangsúlyozni, hogy a keresztény testvériség megélése, ha szükséges, hát újraélesztése mérhetetlenül fontos. Olyan helyzetben, amelyben az egyre kisebb számű papság már aligha tud helytállni, vagy legfeljebb „magányos farkasként" köteles ezreket és ezreket hitéletükben gondozni, szeretetszolgálatukban segíteni, nélkülözhetetlenné válnak a testvéri szolgálatok. Ebből a szellemből támadhatnak életre például azok a kisebb lelkipásztori centrumok, melyek a jövőben — megfelelő munkamegosztással — hatékonyan működhetnek. Ezeket a papokból és világiakból álló testvéri közösségeket nem mint szükséges rosszat kell elképzelni, még kevésbé gyanakvással szemlélni, hanem „felülről-oldalról és alulról" egyaránt támogatni kell. Nem feledhetjük, hogy az emberek úgy közelednek majd az intézményes egyházhoz, ahogy annak képviselői számukra bemutatkoznak. És e bemutatkozásnál egészen bizonyosan nem a doktrinális-tanbeli problémák állnak előtérben, hanem a keresztény testvéri szeretet megélése, a testvéri szolgálatra való készség. — 6. Sokat írtak, beszéltek már a túlburjánzó struktúrákról, az egyház elintézményesü- léséről. Kétségtelen, hogy ez utóbbi és az élet realitása között jelentős feszültségek vannak. Ha fenn akarunk maradni (nem az egyház általában és elvben való fennmaradására gondolok, hanem elsősorban konkrétan megélt környezetünkre, az egyes helyi egyházakra), akkor a szervezetnek, az intézménynek, a testvéri szeretet szellemében és erejében való megújítására nélkülözhetetlenül szükség lesz. Az csak természetes, hogy e megújúlásnak püspökeink és papjaink vezetésével és példa- mutatásával kell megvalósulnia. És számunkra az is természetes, hogy a testvéri szeretetböl forrásozó szolgálat egyre több ember- és munkaszerető, becsületes állampolgárt fog nevelni a haza számára is. Helyi, magyar egyházunk jövője akkor ébreszthet jogos reményeket, ha a szeretet karizmájának és az intézménynek egészséges egyensúlya mellett a Szentlélek erejében és az őszinte szeretetböl vállalt szolgálat szellemében fogunk munkálkodni. — 7. Tudjuk, mindig akadhatnak olyanok, akik a legjobb kezdeményezéseket, esetleg ősi és ma is használható modelleket vakvágányra visznek. Sajnálatos módon, világszerte és hazánkban is vannak erre példák, elsősorban talán a bázisközösségekkel kapcsolatban. Sokak számára már a szó is visszataszító vagy ijesztő. Pedig — bárki, bárhogyan gondolkodjék —, ha ezek a testvéri közösségek valóban Krisztust és az ö egyházának tagjait kívánják szeretni és szolgálni — egyben egyházunk reménységét is jelentik (Evangelii nuntiandi, VI. Pál). Természetesen a helyesen működő, élő bázisközösségekre gondolunk. Lassan-lassan belátjuk ugyan, hogy a 20—30, de még az 5—6 ezres plébániák is teljesen csődöt mondanak, és egyre jobban megtapasztaljuk azt is, hogy fogyatkozik a papság létszáma. A 20—30 ezer hivő száma talán (?!) nem csökken, de hamarosan már csak egy papja lesz, aki az ordohoz kötött feladatokat ellátja. Valójában azonban a hivő, a szeretetböl élő és a szeretet tetteit gyakorlók közössége ezekben a kis csoportokban fog tovább élni. Ezek a kisközösségek tudnak majd, ha valóban szeretik egyházukat, egyházi közösségekké, egyházközségekké is formálódni. Ha valaki e szeme előtt lejátszódó folyamatot nem képes tudomásul venni, már-már ahhoz a szerencsétlen emberhez hasonlítható, aki „vakmerőén bizakodik Isten irgalmában". Tudjuk jól, ez bűn, ezért nem ezt az utat kell járni. Hinni kell a Lélek kegyelmi működésében, aki az egyház 2000 felé tartó évtizedében is változatlanul ott fű, ahol akar. — 8. Közelebb kell kerülni egymáshoz püspököknek, papoknak, világiaknak. Tiszteletben tartva az ordoval járó minden jogot és kötelezettséget, e testvéri közeledésben mindig lehetnek kezdeményezők. Nem egy-egy jó szándékú, de talán utópisztikus álmokat kergető 22
