Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám
Krisztus arra tanít, hogy a szabadság legnemesebb formája a szeretet, ami az odaadásban és szolgálatban teljesedik ki. Redemptor Hominis 21. Jézusba vetett hitünk sokkal többet követel tőlünk, mint a hittartalom ismeretét. Kereszténységünk nem csupán ellogadása az ismeretanyagként elénk tárt tannak, nem is csak érzelmileg hangsúlyozott ragaszkodás egyházunkhoz, annak hagyományaihoz és legyeiméhez. Ez mind, de ennél sokkal több. A krisztushivők közössége azzal, hogy Mesterével és elsöszülött Testvérével Isten- és ember szolgálatra vállalkozik, tükrözi híven azt a közösséget, amely kezdetben Jézus körül alakult és, amely leitámadása után az ö nevében gyűlt újra össze. Így tárja a világ elé azt a szeretetböl ,,mindenkinek szolgájává" váló Jézust, aki követőitől is megkívánja: aki köztelek első akar lenni, szolgáljon mindenkinek (vö. Mt 20, 26). A krisztushivők közössége épp ebben a magatartásában, épp az ilyen szellemből lakadó élet alakításában képes lelülmúlni minden emberi közösséget, csoportot. A Jézus Krisztusban hívők közösségének léte addig lesz hiteles világunkban, amíg valóban követi Mesterét, annak példáját, aki azért jött el világunkba, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy neki szolgáljanak IMI 20, 28). Ezek a kisebb s nagyobb közösségek létüket egyrészt annak köszönhetik, hogy újra meg újra megvallják: Jézus az Isten Fia, a Megváltó, másrészt annak, hogy önkéntesen és Isten iránti szeretetböl vállalják a szolgálatot. Minden ember szolgálatát. A krisztushivők közössége azért nem válhat soha a szektásodás melegágyává, mert nem ,,exkluzív" társaság, mert — miként Krisztus a kereszten karját mindenki leié kitárta — a benne hívők is nyitottak a szeretetben vállalt egyetemes szolgálatra. Viszont csakis az a közösség tud nyitott maradni az egyetemességre (katolicitásra), mely életével nemcsak a „tanító", hanem a szeretetböl önmagát másokért, mindenkiért odaadó, a szeretetszolgálatban önmagát leiemésztő Jézust tárja a világ elé. Ha az egyház hűséges akar maradni Urához, Jézushoz és egyben küldetéséhez is, akkor oly magatartásról kell — tagjaiban — tanúskodnia, melynek semmi köze sincs a szívek és lelkek íölötti, sőt minden egyébre is kitérjeszkedni akaró uralomhoz, mely híven tükrözi a krisztusi áldozatos szolgálat készséget. E szeretetböl vállalt szolgálat az egyház sajátos ismertetőjegye, mi több, lényeg meg határ ózó tényezője. Az, mivel a szolgáló szeretet ,,jeleként" és ,,eszközeként" kell az emberek elé tárnia a legtöbb törvényt, a mindent egybefoglaló „új parancsot". Ameddig az egyház nem ismeri lel és lőleg nem gyakorolja elégségesen szeretetszolgálatát, e krisztusi ,,diakóniát", addig nem rendelkezhet azzal a kisugárzó erővel sem, melyre szüksége van, hogy küldetését igazolja. Semmiféle összejövetel, nagygyűlés vagy a legpontosabban meglogalmazott katekizmus sem képes Krisztus egyházát oly hitelesen igazolni, mint az a pohár víz, amit tagjai a szomjazóknak, az a szelet kenyér, amit az éhezőknek nyújtanak; azok az önkéntes szolgálatok, áldozatok, amit a kicsinyekért, betegekért, elhagyottakért vállalnak. Természetesen ez a „szeretetparancs" senkire rá nem kényszeríthető; ugyanakkor bennloglaltan „anonim" módon élhet szellemében az is, aki még nem jutott el Isten Fiának ismeretére. Krisztus a mi békénk, de ugyanő mondotta magáról, hogy tüzet hozott a tőidre, össze- íorraszt, de majd az „ö napján" lángba borít, szét is választ sok mindent, sokakat. „Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot" (Mt 25,34). Vagyis azok, akik szerették az embereket és a legkülönfélébb módon szolgálva segítették őket — Istent szerették és szolgálták. Mindannyian veszélyben loroghatunk, ha csakis a „tanrendszerre" ügyelünk, de megmenekülünk, az „ö országába" jutunk, ha soha nem leledjük: Jézus szívünkbe olyan szikrát rejtett el, melynek lángra kell lobbannia. Szeretetszolgálatunk lángjának szüntelenül égnie kell. Hiszen éppen ezért jött el közénk. Sz. A. 1
