Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Plébánia - missziósközösség (A zsinat és az új kódex a plébániai lelkipásztorkodás megújulásáról)
A zsinat viszont elsősorban nem az egyházi igazgatás, hanem a misztérium oldaláról közelíti meg az egyház és a plébánia fogalmát. (Bár természetesen ismeri az egyház intézményes, látható arcát is.) A zsinati szövegek a Szentírás nyelvén’ beszélnek az egyházról, mint Krisztus Testéről, művének folytatójáról, az üdvösség szentségéről, - a plébánia pedig: egyház — kicsiben; mint helyi egyház és testvéri közösség ugyancsak Krisztus megváltó és tanúságtevő (missziós!) művének folytatója. — Az Egyházról szóló konstitúció az egyházmegyékről ezt mondja: „E részegyházak az egyetemes egyház képére vannak megalkotva: bennük és belőlük valósul meg az egy és egyetlen katolikus egyház" (23). A püspökök pásztori tisztéről szóló dekrétum ugyanerről: „Valóban részegyház, hiszen benne igazán jelen van és működik Krisztus egy, szent katolikus és apostoli egyháza" (11). Később az idézett konstitúció ugyanezzel jellemzi és egyháznak nevezi a plébániai közösségeket is: „Krisztus egyháza valóban ott van a hivek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz Mert a maguk helyén ezek az Istentől meghívott új nép, a Szentiélekben és nagy teljességben (vö. 1Tesz 1,5) Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gyűjti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát... E közösségben — jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek — ott lakozik az a Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat” (Az egyházról 26). Mindez nem a zsinat felfedezése. Az ősegyház vagy Szent Pál számára nyilvánvaló igazság volt, hogy az egyház nem valami megfoghatatlan elméleti „nagyság”, hanem a helyi egyházakban valósul meg. Az ősegyház úgy fejlődött, mint kis keresztény közösségek együttese, szétszórva a római világban Ezekben a kis helyi közösségekben szolgáltatták ki a szentségeket, ebben találtak otthonra a keresztények, s ezek voltak a „föld sója”, a megtérések elindítói. „Mielőtt az egyház világegyház lett volna, korintusi, efezusi vagy galata egyház voltak” (7,836). Az új kódex is krisztusi közösségi értelemben határozza meg a plébániát: A plébánia mindenekelőtt „a krisztushivők közössége" (515. c.), amelynek küldetése van a világban. —■ (Ilyen összefüggésben megjegyezhetjük, hogy a zsinat nem ismeri — amint más nyelvek sem — az „egyházközség" kifejezést és fogalmat. Számára csak egyházi-közösség, plébániai közösség, helyi egyház létezik. „A magyar egyházközség szóban jogi, politikai, illetve történeti hangsúlyokat érzünk, míg a közösség szóban inkább a résztvevők céltudatát és dinamizmusát véljük felfedezni” (Csanád B. i h.). B) A PLÉBÁNIAI LELKIPÁSZTORKODÁS TEOLÓGIAI ALAPJAI. - Mi a plébániai lelkipásztorkodás legfőbb célja? Hogy felújítsa a templomot? Hogy hitoktasson, prédikáljon, szentségeket szolgáltasson ki? Hogy gondozza a híveket? - Természetesen ezek is céljai. De mindezek egy nagyobb célt hivatottak szolgálni. A lelkipásztorkodás végső célja, hogy minden embert elvezessen az üdvösségre. Közelebbi célja, hogy 1. meghívjon és elvezessen a Krisztussal való egyesülésre, 2. majd hogy megvalósítsa a Krisztussal egyesült emberek testvéri egységét, s így az emberiség egységének kovásza legyen (vö. Jn 17,20—24; Az egyházról 1.). 1. A lelkipásztorkodás célja nem egy hit-tananyag továbbadása, s nem is a szentségkiszolgáltatás. Mindezek arra szolgálnak, hogy elvezessenek a Krisztussal egyesülő életre (illetve megerősítsenek abban). Rahner ezért a jelen plébániai lelkipásztorkodó« elmélyülésének első feltételét abban látja, hogy maguk a lelkipásztorok (papok és világiak) váljanak mélyebben hivő, Istennel személyesebb kapcsolatban élő emberekké (s ne ragadjanak meg egy tanító-szentségkiszolgáitató funkcionárius szintjén). A mai szekularizált kor sajátos önállóságot vár el a kereszténytől. Hiszen környezetében gyakran minden megkérdőjelezi hitét, erkölcsi felfogását. Mikor lesz képes mégis arra, hogy hű maradjon Krisztushoz? — kérdezi Rahner. És válasza: „A jövő kereszténye vagy misztikus (azaz Istennel mély személyes kapcsolatban élő ember) lesz, vagy megszűnik keresztény lenni." A lelkipásztorkodás csak akkor hatékony, ha elvezet erre a mély istenkapcsolatra. S erre csak olyan valaki képes, aki maga is Istenben él - A jelen és az elkövetkező évek — Rahner szerint — továbbra is megrostálják a keresztényeket s a papságot. A szekularizált világban élő hit magányát, a sikertelenségeket, a hagyományos lelkipásztori struktúrák összeomlását sem világiak, sem papok nem lesznek képesek másképp elviselni, csak Istennel. A hívek és papok száma bizonyára még tovább fog csökkenni. De aki megmarad, az — az Istennel átélt magányban — elég életerőssé válik egy új, evangéliumibb életre, illetve lelkipásztorkodásra (16,22). 2. Az, hogy a lelkipásztorkodásnak el kell vezetni a híveket a Krisztussal való egyesülésre, talán még nyilvánvalónak látszik. Viszont sokak számára újszerűén hat a zsinat, a püspöki szinodusok, illetve a zsinati teológia tanítása, hogy ti. a lelkipásztorkodás lényegi célja a krisztusi testvéri közösség megvalósítása. A zsinat megfogalmazásában: „A lelkipásztorkodás nem szorítkozhat csupán arra, hogy a hívekkel egyénenként törődjék. Természetszerűen ki kell terjednie arra is, hogy kialakítsa a valódi krisztusi közösséget" (Papok 6.) 13
