Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Sorsunk és vágyaink beteljesítője: az Isten

A jó céljellegét (Lubliner Vorlesungen; Der Zielkarakter des Guten. Vatikan, 1980. 174. kk.) minden létezőnél felismerhetjük: az élettelen dolgok a nyugalmi helyzetükre irányulnak (a zavaros víz leülepszik, a megolvadt anyagok kristályrendbe szilárdulnak stb.). Az ösztönös és a tudatos élők mindig a jobbra (jó közérzetre) törekszenek. Ha ezt mint célt elérik, megnyugszanak, elégedettek, boldogok. Amennyiben befogadják a jót, annyiban képesek továbbadni, kiárasztani. Az emberek egyre több jót tűznek ki célul, mégsem lesznek tökéletesen jók és boldogok.

„Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy az ember nem élhet öröm nélkül. Az igazi öröm a lélekből fakad, a legnagyobb öröm csak a legfőbb Jó lehet” (Nagy Szent Albert). Az ember csak akkor lehet igazán boldog, ha összhangba került a jóság Teljességével, aki minden jó birtokosa, ezért nem megszereznie kell a jót, hanem állandóan közli jóságát. Kiáradó szeretetével létet ad, és minden létezőt boldoggá akar tenni. Az egyes kultúrák, különböző fokon ugyan, de eljutnak ahhoz a felfogáshoz, hogy a jóság teljessége lehet a végső Cél. ö az Isten, aki tökéletesen boldog, öröme akkor teljes, ha jóságát egyre jobban megosztja, kiárasztja. A létezők természetük, tudatuk mértéke szerint visszatükrözik öt, hasonlókká lesznek Istenhez (Sent III. d. 32. q. 1,1; STh I. 6,1).

Minden, jóra törekvő akarva-akaratlanul, indirekt módon is a legfőbb Jó, a végső Cél ellenállhatatlan vonzáskörébe kerül.

Alapelvül fogadjuk el: Ami után helyes érzékkel törekszünk, ami valóban jó (nemcsak látszólag jó), ami célunk lehet, belső kapcsolatban áll a legtöbb Jóval, aki tökéletességünk ősmintája és életünk végső Célja. Ezért a cél-kérdés: Isten-kérdés!

A kételkedés és a kritika útján

Az egyetemes tapasztalásokat összegező elveket az újkori gondolkodás kritika alá vette. Kant az igazság „tárgyi" értékét tette kérdésessé és a megismerés alanyi feltételeibe merült el. A gyanú mesterei — Nietzsche, Marx, Freud — a végső kérdéseket egymással is ellentmondóan állították szembe, és ezzel a vallás alapjait kezdték ki. Álláspontjukat számos negativ előzmény indokolja, itt néhány szembetűnőt emelnék ki:

— 1. A múlt században, éppen a természettudományok fejlődése idején, túlzottan hangsúlyoztuk a „lélek" üdvösségét, az egész ember végső beteljesedése helyett.

— 2. Az üdvösség „helyét" a kozmikus „égbe" helyeztük, azaz a keresztény köztudat alig értette a megdicsöült állapotnak ezt a jelképes kifejezését.

A korabeli törekvések viszont sürgősebbnek tartották az ember nehéz társadalmi helyzetének megoldását és az ember lelkivilágának kutatását. Az elvi következtetés azonban — hogy ti. az ember földi nyomorúsága miatt vetíti boldogságvágyát a túlvilágba — nem nyert igazolást. Éppen a technikai fejlődésben, az evilági kibontakozásban tapasztalja meg az ember, hogy mennyire vágyódik a magasabb rendű, a végső beteljesedésre. Ma már központi kérdés az ember örök sorsa: Lehetséges-e az életnek magasabb, szellemi, végleges formája?2

Ugyanakkor a tudomány és a technika ismeretbösége az emberi tudatot tájékozódásképtelenné, létét bizonytalanná, közérzetét szorongóvá teszi. Egyre többen igénylik, hogy tárjunk elébük egy-egy végiggondolható mintát kétségeik feloldására, anélkül, hogy döntésre köteleznék magukat.

Az itt bemutatott föltevés (hipotézis) szerint, megokolt választ kínálunk az egyéni élet és a történelem értelmére:

— Ha Isten létét elfogadjuk, a létező valóság megindokolható, mert mindennek Létoka az Isten.

— Ha Istent elfogadjuk, az önmagában ingatag valóságnak megvan a tartása, mert minden teremtett valóságnak Fenntartója az Isten.

— Ha Istent elfogadjuk, a beteljesülésre törő, fejlődő valóság nem tűnik többé céltalannak. Tudjuk, hogy minden valóság Oscélja az Isten.

Összefoglalva: Ha Istent ellogadjuk, a lét és nemlét között lebegő valóság nem kerülne ismételten a megsemmisülés gyanújába. Maga az Isten, a teljes Lét minden valóság Létalapja és Célja lenne erre a biztosíték.

Ez a föltevés a Szent Tamástól vallott okszemléletre és a transzcendentálékra (főleg a jóra) támaszkodik, de tekintetbe veszi a világnak Nietzsche óta oly gyakran hangoztatott ambivalens jellegét,3 Feloldja a pozitívumok és a negatívumok közötti ellentéteket:

— Ha Isten létét elfogadjuk, akkor felismerjük a világ megosztottságában, ellentmondásai39