Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: Életem problémája vagy titka
rejtélyének helyévé. A világ csupasz adottságai csak a személyes sors drámájában nyernek jelentőséget és értelmet. Az élet rejtélyének a mélyén egyetlen kérdés lappang csupán; ki vagyok én, hogyan találhatom meg a helyem a világban? Az alapkérdés hátterében pedig már feneketlen mélység tátong. Még erre a feneketlen mélységre is rákérdezhetünk. Képes vagyok-e én saját életem végső kérdéseire válaszolni? Egyáltalán képes-e valaki választ adni a sors végső rejtélyére? Mi, emberek nem vagyunk abban a helyzetben, hogy önmagunkat ilyen mélységben megvilágítsuk és eligazodjunk sorsunk rejtélyén. Legfeljebb töprengünk létezésünk megválaszolhatatlannak tűnő kérdésein. Bolyongunk létezésünk labirintusaiban, de a bejáratot és a kijáratot, létezésünk eredetét és végső kifejletét nem ismerjük. Az abszurditás gyanújába kevernénk az életet, ha belenyugodnánk az élet rejtélyének megoldhatatlanságába, ha a legvégső kérdéseket mindig nyitva hagynánk, vagy elfogadnánk, hogy ezekre a kérdésekre nincs és nem is lehet felelet. Az élet rejtélyének kérdését fölvetik és megfogalmazzák az egyes gondolkodók, és természetesen különböző értelmezést kísérelnek meg. Gondoljunk csak F. Kafka: A Kastély és A per című könyveire; vagy A. Camus; Szizifusz mítosza, és a Közöny c. műveire; meg lehet említeni J. P. Sartre; Az undor c. könyvét; ide illik K. Jaspers határhelyzeteinek kérdése is. Végeredményben az élet rejtélye fellebbezéssé, nyílt felhívássá válik. G. Marcel az Isten embere c. drámájában dolgozza föl ezt a kérdést. A dráma hőse egy ref. lelkipásztor, akinek személyes élete és hivatása súlyos válságba kerül akkor, amikor felesége fölfedi előtte hűtlenségét, azt, hogy leányuk egy idegen férfitől származik. A férj a rászakadó sötétségben nehezen, de megtalálja az egyetlen fényforrást, ami újból talpra állítja. Megbocsát feleségének, és ezzel mindketten újra visszanyerik életükbe és hivatásukba vetett hitüket. Húsz év múlva jelentkezik halálos betegen az idegen férfi és látni szeretné lányát. A feleség hallani sem akar az ügyről. A férj hajlandó teljesíteni a kérést, hiszen megbocsátott. Az asszony képtelen megbocsátani, és nem fogja föl, hogy saját személyes életének rejtett alapja ugyanaz a megbocsátás. Végül a férj imájában ahhoz fordul, aki egyedül ismeri úgy őket, amint vannak. A drámában élesen fölvetődik az élet problémája, föltárul a rejtély, amely aztán átfordul nyílt föllebbezéssé, Istenre irányuló fölhívássá. Es itt már elérkeztünk az élet titkához. SZEMÉLYES TITOK rejtőzik az élet problémái és végső rejtélye mögött. Az élet kibo- gozhatatlannak tűnő szálai nem az értelmetlenség és a megsemmisülés homályába vesznek el, a szálak személyes titokba futnak össze. Megrázó drámai erővel ábrázolja az élet titkát G. Marcel Iconoclaste c. drámájában. Két férfi és két nő személyes bonyodalmainak és kuszaságainak vázolása után a főszereplő így nyilatkozik; „Sötétben botorkálunk. De néha egy pillanatra ebben a sötétben és szenvedésben egy fény villan föl, ami nem csalhat meg. Az élet bonyodalma mögött valamilyen rend bontakozik ki: valamilyen összhang. Nem nyughatom addig, amíg azt meg nem értem. Szived üres lesz, s önmagad nem elégítheted ki ebben a világban, ha az élet misztériumát föl nem fedezed. Mit tudsz te önmagadról? Az ismeret a végtelenségig csak hontalanná tesz. Csak saját titkod egyesíthet önmagaddal. Titok nélkül az élet elviselhetetlen lenne” (i.m. 46—47. o.). A titok emlegetése azonban zavarba hozza a gondolkodó embert. Mire is gondoljon, amikor titokról van szó? A titokkal kapcsolatban először közölhetetlen vagy megoldhatatlan problémára gondolunk. Olyanra, amit nem lehet fölfogni és megérteni. Közelebb kerülünk a titok jelentéséhez, ha arra gondolunk, hogy a titok jelzi valaminek előttünk eddig még ismeretlen, elrejtett igazságát. Ami eddig rejtve volt, az kiderül, ami leplezett volt, az lelepleződik. A titok lényege a rejtőzködő lelepleződés, a lelepleződő elrejtőzés. Titok az, ami föltárulkozik ugyan, megmutatja magát, igazságát, de kinyilvánulásának alapja rejtett marad. Ilyen az élet is. Az élet kibontakozásában sok minden föltárul, de sejtjük, hogy a legfontosabb még nem nyilvánvaló. Az élet teljessége csak ígéret marad, végső alapja pedig elrejtettségbe burkolózik. A vallásos értelemben vett titkot misztériumnak nevezzük. Mindig kísért bennünket, hogy a titkot a megismerés hibás, elégtelen formájának tartsuk. Csak a misztériumnál válik kétségtelenné, hogy a titok az Isten és az ember kapcsolatában, találkozásában rejtőzik, és csak innen válik érthetővé. Hitelesen akkor beszélünk az élet titkáról, ha az ember megismerésében és engedelmességből fakadó szabad szeretetében önmaga fölé emelkedik, mintegy túlszárnyalja tényleges önmagát. Teheti ezt, hiszen szellemisége elvileg végtelen horizontot nyit meg előtte. A titok akkor válik nyilvánvalóvá, ha az ember nyitottságában a teljes, a föltétien valóságot érinti, illetve, ha a végtelen valóság kinyilatkoztatja magát a végtelenre nyitott emberi szellemben. Isten fölfoghatatlan titka és a szellemnek az a képessége, hogy ráirányuljon erre a titokra: együtt alkotják az élet végső titkát. A keresztény hit alapján biztosan tudjuk, hogy az, élet titok, mert Isten ajándéka, és Isten az élettel együtt önmagát is fölajánlotta értelmes és szabad teremtményének. Isten „tulajdon mivoltában lett létünk legbensőbb valóságává” (K. Rahner). 37