Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Hosszú Lajos: Horváth Sándor, a szintézis tudósa
vén természetszerűen vezetnek el a végső célhoz. Erről a De voluntate humana c. müvében tárgyal legrészletesebben. Minden, amit értelmünk úgy ismer fel és úgy állít elénk, hogy az számunkra jó, mert olyan érték, amely gazdagít bennünket — akaratunkat vonzza és tetszéssel válaszol. Ez a tetszés az akarat első megnyilatkozása az öt vonzó jó felé. E kettőnek — a vonzásnak és a tetszésnek — az összjátékából születik meg az akaratban a felismert jó felé való vágy és törekvés. így lesz ez a jó, ez az érték az akarat célja. Ez a célratörekvés tehát az akarat világának a sajátja. Ezért aztán minden személyes cselekedetünk, amely természetszerűen az értelmesség és az akarat jegyeit viseli, mindig célratörő: ebben van értelme! A jó és az akarat tehát egymáshoz vannak rendelve, egymásért vannak. ,,A jó és mindaz, ami megkívánható, az akarat tárgya. Amint azonban a jó a céljelleget ölti magára, mint cél már nemcsak az akarat képességét betölteni tudó tárgyként jelenik meg, hanem mint olyan princípium, amely egyrészt magának a jóságnak és megkívánhatóságnak a rendező elve, másrészt az akarat minden mozdulásának is értelme" (i. m. App. 7.). A célnak ez az akaratot és a jóságot egybefogó jellege vezet bennünket tovább. „Tapasztalati tény, hogy az akaratot a részleges jók kielégületlenül hagyják: . . . nem tudják úgy lekötni, hogy kapacitását egészen betöltsék ... Az akaratnak a véges jókhoz való vonatkozása valójában a végtelen vonatkozása a végeshez" (i. m. 27.). Ezért a véges jók mindig csak olyan célként állnak az akarat előtt, mint amelyek túlmutatnak a további célok felé. így „már a filozófia is rámutat arra, hogy az akarat az egyetemes jóra rendelt képességünk: mindenre nyitott, ami jó" (i. m. 29.). Ez az egyik alapja annak, amit ma igy mondunk: az ember nyitott a transzcendenciára. Ebből már jogosan következtetünk arra, hogy a végtelenre nyíló akaratot csak a Végtelen Jó, az Abszolútum elégítheti ki, mint megfelelő cél: önmaga után semmi kívánnivalót nem hagyó „végső cél". Enélkül a következtetés nélkül fel kellene tételeznünk, hogy az akarat olyan képesség, amely sohasem elégül ki: eleve frusztrációra, kudarcra van ítélve, ami viszont ellenkeznék az Alkotó bölcsességével. (Ebből a körből érthetjük meg Szent Ágoston szavát: „Magadnak teremtettél. . .!”) Amikor a filozófus Horváth Sándor eljut a vázolt következtetéshez, roppant óvatosan fogalmaz. Világosan látja, hogy ez „az általános filozófiai elvekből" összetevődő gondolatmenet sokak számára csak több-kevesebb valószínűséggel és megfelelőséggel bír. Ennek magyarázata az, hogy a „Végtelen Jó" bölcseletileg eléggé vérszegény fogalom. Hiszen maga a „végtelen" negatív fogalom, amely nem tud pozitív tartalmat megjelölni, mivel csak negativen zárja ki a „végest", a korlátozottat". Az Abszolútum jósága pedig csakis analóg fogalommal közelíthető meg, amelynek a „saját" fogalom „világosságával" szemben a „homály” a jellemzője, annak ellenére, hogy valóban ad valamelyest ismeretet. „Isten, ahogy önmagában van, rejtve marad a bölcselkedő ész előtt” (i. m. 28.). Ugyanakkor azonban a teológus Horváth Sándor nagyon is alkalmasnak látja a filozófia segítségét arra, hogy meglássuk hitünk ésszerűségét és emberi megalapozottságát, amikor a kinyilatkoztató Isten feltárja előttünk: amit a filozófia mint „Végtelen Jó"-t és „Abszolú- tum”-ot látott meg — vagy inkább: megsejtett —, az nem más, mint a teljes Szentháromság. Ez az igazi és mindent meghatározó „végső célunk"! . . . (Vö. i. m. 28—30.). A filozófiának és a teológiának ezt a „végső célt" érintő összefogását a „subiectum theologiae"-nek, most már mint a filozófiát és a teológiát átfogó ,,tudásalany"-nak a segítségévéi alapozza meg. Nem más ez, mint a természetes ésszel (amennyire lehet!) és a kinyilatkoztatásban felismert Isten (vö. A. Sz. T. világn. 189.). Mindazt, amit az eddigiekben mondtunk, Horváth Sándor Aquinói Szent Tamás világnézete c. könyvében így foglalja össze: „Isten mindent felölelő valóság, ezért mindennek kezdete és vége, tehát a lét és a történés forrása, középpontja . . . Istenben összpontosul nemcsak a valóság teljessége, hanem a történés összes szálai is kezében futnak össze . . . Isten tehát minden teremtmény végső célja ... A kinyilatkoztatás adatai alapján az ember végső célja (tehát) nincs a természet határai közé zárva. Isten a teremtés igényeit túlhaladó kegyelmi ténnyel kiemelte az embert a föld porából, és meghívta ugyanazon élet és boldogság részesévé, amelyet Ö maga legteljesebb sajátja gyanánt élvez" (191—193). A végső cél és az emberi élet Horváth Sándor filozófiai és teológiai gondolkodását a végső cél középponti fogalma és valósága hozza életközeibe. Ez a megállapítás nyilvánvaló, ha megláttuk a végső célnak és az embernek egymásközti — ma így mondanánk — egzisztenciális kapcsolatát: a végső cél az embert maga felé szólítja; az ember a jó és az érték után sóvárgó akaratával a végső cél felé tör. Érthető tehát, hogy Horváth Sándor — műveinek számos helyén — világit rá a 25
