Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: Ősi kérdések és válaszok
olyan minőségi többlet, amit szellemnek nevezünk. A ,,szellemi" élet tehát az életvalóság legfejlettebb formája, hiszen a szellem működése során manifesztálódnak leginkább azok a tulajdonságok, amik az élet sajátos természetét jellemzik. E jellemző tulajdonságok a következők: az egyediség, a bennmaradó tevékenység, a spontaneitás, autonómia, tudatosság, szabadság és személyesség, s mindennek fennmaradási törekvése, továbbá a változással kevert maradandóság mozzanata. Ezért az élet számára „értelem", cél, jó és érték csak a vele közös természetű, vagyis élő valóság lehet. Nem kétséges, hogy bizonyos esetekben ez az élő valóság lehet az életet alacsonyabb szinten hordozó „dolog" is (pl. táplálkozás), de az érték csak akkor ,,méltó" az emberhez, ha az emberi méltóság szerinti életet szolgálja. Ám az emberi élet „több”, mint a tisztán biológiai élet, ezért az emberhez méltó élet célja, értelme csak olyan „jó" érték lehet, ami az emberi életet minőségileg is magasabb szintű élet elérésére és birtoklására ösztönzi. Tehát az emberi élet értelme csak az emberi méltóságnak megfelelő, végső összefüggésében nézve, szellemi és eszményi mozzanatot felmutató és hordozó érték lehet. Az ember bizonyára részcélok elérését is tekintheti életcélnak. A kérdés csupán az, hogy joga van-e lemondani arról a méltóságról, aminek megvalósítása egész és teljes célként van kitűzve eléje? Ha valaki megelégszik is — ebben a vonatkozásban — a „részeredményekkel", azt a problémát mégsem kerülheti ki, ami az egész élet értelmének kérdését veti fel. Mindnyájan magunkban hordozunk valamiféle összképet és értékelést a világról. Ez úgy alakul ki bennünk, hogy tapasztalatokat szerzünk, meggyőződéseket alakítunk ki, véleményeket alkotunk. így céljainknak és terveinknek egész életértelmezésünk összefüggésében adunk helyet. Ezt az „egész" összefüggést világnézetnek vagy életfelfogásnak is nevezzük. Az a világ, amiben élünk s melyben önmagunkat értelmezzük — jóllehet valójában sokrétű és változatos — mégis egységes értelmű egésznek mutatkozik szemünkben. Mindenkinek megvan a maga „külön" világa is, ami sohasem azonos egészen a „másik” világával. Ez a „világ" azonban csak akkor áll össze bennünk értelmes „egész”-szé, ha fellelhető benne valamiféle, értelmet adó fogódzópont, aminek alapján elmondhatjuk, hogy ez a világ érthető valóság, sőt megvalósítható feladat számunkra. Csak szilárd fogódzópont alapozhatja meg kielégítő módon az életről vallott értelmes felfogásunkat. Tehát csak egy végső, egész életfelfogásunkat meghatározó, értelmes okra irányuló „terv" összefüggésében alakulhat ki megértési világunk egysége, amelyben élünk, beszélünk és cselekszünk. Ez a végső ok (ami létesítő és cél-ok is egyben) s ami életszemléletünk központi értelmét határozza meg, nem egyformán hat ki minden élettevékenységünkre és cselekvésünkre. Az életet sokféle értelmezési horizonton belül lehet értékelni. Van, aki a munkában, van, aki az anyagi javakban, van, aki a szeretetben, az embertárs iránti szolgálatban és gondoskodásban vagy épp a kulturális és társadalmi tevékenységben találja meg élete értelmét. Persze, nem ritka az alacsonyabb szintű életértelmezés sem. Az ún. megelőző értelmes terv azonban ami életünk döntésével, elkötelezettségével válik nyomatékossá — sajnos, sokszor csak terv marad számunkra, mivel a megvalósítás útján akadályokkal is találkozunk, és igy a „tervezőt" kudarcok is érhetik. Ilyen kudarcok a hiábavaló fáradozás, a sikertelenség és baj, az értelmetlennek tűnő szenvedés és az elkerülhetetlenül bekövetkező halál, ami az egész élet értelmét megkérdőjelezheti, hiszen az élet értelmét csak a halál „értelmének” keresésében tudjuk emberhez méltó módon megközelíteni. Ilyen és hasonló határhelyzetekben vetődik fel elemi erővel az egész életünk értelmére vonatkozó kérdés. S ekkor elkerülhetetlen, hogy az ember tovább ne kérdezzen, s hogy magasabb szinten ne keresse az „átfogó" választ: azt ti., hogy az életnek kell, hogy minden konkrét tapasztalati szintet és részértéket meghaladó eszményi és abszolút értelme legyen. E felismeréshez azonban az „alany" oldaláról előítélet-mentes akarás is kell, a „tárgy" oldaláról pedig szükséges, hogy valóban létezzen is egy abszolút ok, ami lét- és életgazdagságából adódóan képes megalapozni és megindokolni létünket, s ezért életünknek is meg nem szüntethető és felül nem múlható teljes értelmet ad. LétUnk végső értelme Az ember önmegvalósítása során megtapasztalja magában azt a feltétlen igényt, mely tudatosítja benne, hogy élete értelmének végső oka csak valamiféle abszolút, transzcendens „nagyság" lehet, ami maradandó eszményként jelenik meg előtte. Tudatosan vagy sejtés- szerüen korunk embere is megérzi ezt, és az élet értelmére végső választ vár. Ez — különösen a személyes kapcsolatok konkrét megélésében — kikerülhetetlen számára; de akkor sem közömbös ügye, amikor az egész emberiség életének értelmére kérdez. Ezért beszélhetünk ma is olyan hiteles vallási tanításról és megtapasztalásról, mely az Istenbe vetett hit formájában találja meg az élet teljes értelmét. 7
