Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Házasság és család az Újszövetségben
Az ú] alap A kezdet egyháza nagyon komolyan vette a házasságnak ezt a jelszerűségét. Amikor az ősegyház meggyőződött arról, hogy Jézus Krisztusban megjelent közöttük Isten üdvözítő jósága (Tit 2,11), a házasság intézményét — a teremtés rendjét követő, eredeti tökéletesség mellett — új alapokra helyezte. Jézus ugyanis saját vérével alapítja meg az új szövetséget (Mt 26,28), és így ö maga lesz az Egyház Hitvese. Ezért a keresztények számára, akik keresztségük óta egy szent valóság birodalmába emelkedtek (lKor 6,19), a házasság „nagy titok, Krisztusra és az egyházra vonatkoztatva" (Ef 5,32). Az egyház szeretettel aláveti magát Krisztusnak, Krisztus pedig megváltó szeretettel szereti az egyházat, amelynek megmentésére önmagát adta át. Ezt az élő szabályt kell utánozniuk a hitveseknek. Képesek lesznek rá, mert a megváltás kegyelme szerelmüket is áthatja, amikor megszabja annak ideálják (Ef 5,21—33). A keresztények házassága jelképe és élményszerü átélése (misztériuma!) annak a világ és ember felé forduló isteni szeretetnek, amely visszavonhatatlanul mutatkozott meg Jézus Krisztusban és folytatódik az egyház nagy közösségében. Így lesz a hivő és engedelmes lelkületű keresztények házassága tulajdonképpen a nagy egyház kicsinyített formája (ecclesiola). Jóllehet az Űjszövetség is elsősorban a térti (kefalé = fő lKor 11,3; Ef 5,23) oldaláról szemléli a házasságot, mégis a görög és a régi izraelita hagyományt annyiban múlja felül, hogy a férfi minden különjogát megszünteti, és egészen világosan előtérbe helyezi a férfi és a nő egyűvétartozását (lKor 7,3). Mindkét félnek Krisztus példájához kell igazodnia, aki a szabad és mindig megújuló szeretetkapcsolatot állítja szemük elé. A szeretet és a hűség iskolája Akik a házasságot ebben a megvilágításban szemlélik, értelmezik és élik meg, azok számára az Újszövetségben említett további rendelkezések mint magától értetődő következmények lépnek elő. Már a házasságnak a teremtés rendjébe való belegyökerezte- tése is sejteti annak szakadatlan tartamát. Ha pedig a házasságot mint az emberben működő isteni tevékenység áttetsző jelét éljük át, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy az nem lehet pusztán időleges intézmény: ahogy Isten nem vonja vissza az egész teremtésre adott szerető igenjét, sem annak ígéretét, hanem azt Jézus Krisztusban örök érvénnyel meg is erősítette, — úgy a házastársak kölcsönös szeretete és hűsége is olyan ígéret, amely az egész személyt átfogja. A megfontolt és szabad akaratú döntésben felszabadul az én, és a másik rendelkezésére áll. Ezt a szeretet által életre hívott és átitatott szimpátiát (a szó eredeti értelmében: együtt szenvedni akarást) a felek kölcsönösen el is várják egymástól. Az ilyen önátadást, sőt önfeláldozást nem lehet visszavonni. Az Űjszövetség határozottan síkra is száll a házassági szeretet komolyságáért és a hűség íelbonthatatlanságáért. Sőt, egy helyen rendreutasitja azokat a tévtanítókat, akik rajongó lelkesedésükben megvetik a házasságot (lTim 4,3). Az Újszövetség a tiszta házasságot természetesnek tartja a keresztények számára (Zsid 13,4). — A szinoptikus hagyomány szerint Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,27) fontosnak tartotta, hogy beszéljen a 6., illetve a 9. parancsról (Kiv 20,14). Isten eljövendő Országában a házasságtörés olyan bűn, amely azt mutatja, hogy a szív nem az Istenre hallgat, hanem az embert szereti. A bűnös vággyal teli szemek és a megkívánt dolog elsajátítására irányuló gondolatok Isten előtt már végrehajtott tetteknek számítanak. Máté a hegyi beszéd összefüggésébe illeszti be az elválásról szóló vitát is, amire Jézus bizonyára más kérdéssel kapcsolatban tért ki (5,31—32). A válásprobléma egyébként az Újszövetségben viszonylag nagy teret foglal el (Mk 10,11—12; Mt 19,9; Lk 16,18; lKor 7,10—11). A MTör 24,1 ószövetségi törvénye elvileg megengedte Jézus vértestvéreinek a a válást, jóllehet a válóok súlyossága körül heves vita folyt a rabbik körében (Mt 19,3). Jézus azonban a válás elvi engedélyezésével határozottan szembeszáll, s kivételt nem ismerő radikalitással tiltja a házassági életközösség felbontását (Mk 10,2—12 par). Isten teremtési rendje és parancsa az, amely a válás elvi tilalmát indokolttá teszi (Mt 19,5kk). Az újszövetségi iratok közül csupán Mt 5,32 és 19,9 szövegei engedik meg a válást a paráznaság (porneia) esetében. Ez a két, nehezen érthető mátéi szöveg sok vitára adott és ad alkalmat az egyházban. Megjegyezzük, hogy a porneia = paráznaság kifejezés semmi esetre sem jelent egyszerűen házasságtörést; ennek jelölésére az Újszövetség és az Ószövetség görög (Hetvenes) fordítása a moicheia = házasságtörés szó szerinti fordulatát használja. Különben is a tetten ért házasságtörésért nem válás, hanem megkövezés járt (Jn 8,5). Itt valószínűleg az ősi zsidó házasságjogban használt zenut fogalomról van szó, amelyet a görög fordítás porneia szóval adott vissza. Ezt a zenut = porneia = paráznaság jogi szakkiíejezést pedig a közeli vérrokonok között törvényellenesen és érvénytelenül megkötött házasságok (concubinatus) megjelölésére használták. Jézus tehát — az értelmezés szerint — az ilyen, látszat szerinti és nem valódi házasságot kirekeszti a vitából (vö. C. Schedl, Theol.-prakt. Quartalschrift, 1982/4, 362—365). Ezt az értelmezési lehetósé43
