Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - KÖRKÉP - Erdő Péter: Engedelmesség és szabadság az egyházban az új Codex szerint
Az engedelmességről az Egyházi Törvénykönyv három fö vonatkozásban beszél: szól az összes krisztushivök engedelmességi kötelességéről, a klerikusok sajátos engedelmességi kötelességéről és az evangéliumi tanácsokat fogadalommal vagy más szent kötelékkel vállalók engedelmességéről. 1. Az összes krisztushivök általános kötelességei és jogai közt mondja ki a Codex, hogy „amit a szent pásztorok mint Krisztus képviselői, a hit tanítóiként kijelentene^ vagy az egyház vezetőiként határoznak, azt a krisztushivőknek felelősségük tudatában, keresztény engedelmességgel követniük kell'' (212. k. 1. par.). A kánon megértéséhez előre kell bocsátanunk, hogy a szent pásztorok (sacri pastores) kifejezés nem az egyházi vezetők személyes életszentségére (sanctitas) vonatkozik, hanem felszentelt (az egyházi rend szentségét elnyert) mivoltukat hangsúlyozza. — A hierarchia sajátos kötelességeinek és jogainak a hit és erkölcs tanításával kapcsolatban a krisztushivök részéről a felelős engedelmesség kötelessége felel meg (vö. 752—754. k.). Ugyanez vonatkozik az egyházfegyelem területére is. E kötelesség minden krisztushivőre: világira, papra, püspökre, szerzetesre érvényes. — Tehát a hierarchikus elöljárók nemcsak tanácsot adhatnak a rájuk bízottaknak, nemcsak meggyőzésükre törekedhetnek, hanem kötelező erővel parancsolhatnak is (vö. VI. Pius, Const. Auctorem íidei, 1794. VIII. 28. 4—5. pont: DS 2604—2605; Lumen gentium, 27). A felelősség tudatában való engedelmesség azt jelenti, hogy nem egyszerűen azért kell engedelmeskedni, mert parancsoltak valamit, hanem mert törvényesen parancsolták, továbbá, hogy kezdeményező módon kell engedelmeskedni, mikor a parancs teret enged a saját kezdeményezéseknek is. Vagyis mikor a parancs törvényes — együttműködő lelkülettel kell engedelmeskedni. A parancs akkor törvényes, ha a hatóság hatáskörén belül adta ki. Az engedetlenség az ilyen paranccsal szemben a Codex szerint büntetendő cselekmény (1371. 1.). A jog azzal is védi az engedelmesség kötelességét, hogy előírja: elévülés útján senki sem szabadulhat meg engedelmességi kötelezettségétől úgy, hogy ezután már semmilyen egyházi elöljárónak ne kelljen engedelmeskednie (199. k. 7. sz.). Teológiailag vizsgálva ezt az engedelmességi kötelességet, meg kell állapítanunk, hogy az egyház, tudniillik a földön vándorló egyház, az Ecclesia peregrinans olyan társaság, melyben a láthatatlan és belső elem elválaszthatatlanul egyesül a külső és hierarchikus szerkezettel (Lumen gentium 8.). Az egyetemes papságban részesedő összes krisztushivök alapvető egyenlősége (vö. 208. k.) mellett figyelembe kell vennünk azt is, hogy az egyházi rend szentsége felvevőit Jézus Krisztusnak, az egyház Fejének hivatalos képviselőivé avatja. Krisztus arra küldi őket, hogy — miként a Lumen gentium 27. pontja a püspökök vonatkozásában kijelenti — „mint Krisztus helyettesei és küldöttei kormányozzák a rájuk bízott részegyházakat tanáccsal, meggyőzéssel, példával, de tekintéllyel és szent hatalommal is". A zsinat ismételten foglalkozott ezzel a hatalommal. Megjelölte három aspektusát is: a tanítást, a megszentelést és a kormányzást (Lumen gentium, 20, 24—27; Christus Dominus 12—16; Presbyterorum Ordinis, 4—6.). Ez a hatalom Krisztus egész titokzatos testének építésére hivatott. Tehát feladatról, munusról van szó, mely a krisztushivök Isten nevében való vezetésének kötelességével és jogával jár (Lumen gentium, 20.). A zsinati szövegek ennek a hatalomnak a gyakorlását úgy mutatják be, mint szolgálatot. Ezt a szolgálatot nem tekinthetjük pusztán a hatalmat gyakorló személy belső magatartásának, lelkűidének. Nem csupán aszkétikus elvről vagy olyasmiről van szó, ami a hatalom gyakorlásához mesterségesen, külső elemként járul. Ez a szolgálat ugyanis éppen a hatalommal járó összes kötelességeknek és jogoknak való helyes megfelelésben áll. A hatalmat eszerint kellő eréllyel és kellő törvényességgel kell gyakorolni. Mint Alvaro Del Portillo megjegyzi, a kötelességek és jogok gyakorlásában minden önkény, de minden gyengeség is elhomályosítja annak az egyházi funkciónak a tartalmát, mely isteni rendelés folytán hárul azokra, akik az egyházban a krisztushivök vezetésének és kormányzásának feladatát kapták. Végső soron mind az önkénynek, mind a gyengeségnek ugyanaz a következménye: a hatóság, a tekintély megvetése, a társadalmi rendetlenség, vagyis magának a krisztushivök szabadságának a megsértése. Mindebből logikusan következik a krisztushivök engedelmességi kötelezettsége a törvényes egyházi hatóság iránt. A krisztushivőknek — mint a Lumen gentium 37. pontja kijelenti — „keresztényi engedelmességgel készségesen el kell fogadniuk azt, amit a pásztorok mint Krisztus képviselői az egyház tanítóiként és kormányzóiként előírnak". Ennek a készséges és keresztényi engedelmességnek akkor is meg kell lennie, ha adott esetben a hatalom gyakorlójának belső magatartása nem felel meg annak a szolgálatnak, amit teljesítenie kell. Jogilag a tekintély, a hatalom alapja ugyanis nem az adott ember személyes készsége — noha mindig is emberileg kiváló és hozzáértő vezetőkre van szükség —, hanem magának az egyháznak Istentől rendelt hierarchikus szerkezete. II. Az engedelmesség a Codexben 37
