Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A végső ünnep reménye
Kísérletezés az ünneppel Ha embervoltunk még üdvtörténeti dimenziójában is a kísérletezés stádiumában van, az ünneplést is úgy kell tekintenünk, mint a végső ünnepre előkészülő, azt próbálgató, annak ízeibe kóstoló kísérletezést. Vannak ennek ősidőktől fogva gyermeteg, sőt egyenesen vásott formái. És vannak többé-kevésbé sikeres kísérletek is. A gyomor és az érzékek orgiájába fulladó szaturnáliákból igazában véve hiányzik a remény és az emberi méltóság.2 Bennük az ember nem a fölszabadult örömet tapasztalja meg, hanem inkább valamiféle kétségbeesést. El akarja hitetni magával, hogy merőben biológiai lény, de ez sohasem sikerülhet neki. A lét önfeledt igenlése helyett ezekben az eltévedt ünnepekben az öntudat bódulata s az ösztönök elszabadulása a jellemző. A jó ételek és italok, meg az emelkedett hangulat hozzátartozik az ünnepléshez, de ahol az ünnep ebben merül ki, ott joggal lehet kételkedni annak hiteles jellegében — mondja Häring.3 Az emberiség ünnepei az Ószövetségben már határozott üdvösségtörténeti jelentést hordoznak, bár a kapcsolatot az ún. profán vonatkozású, ősi keletű és sok helyen ma is megtalálható ünnepekkel megtartják (pl. az aratási ünnep). Igazában azonban a megszabadulás gondolata és élménye az, amely Isten jelenlétében az ünnep üdvösségtörténeti lényegébe világít. így az ószövetségi húsvét az Egyiptomból való megszabadulásra utal (Mtörv 5,12—15; 16,11). ,,A jövő örvendező elővételezése". A Biblikus teológiai szótár megfogalmazásával: ,,Az ünnep hiteles reményben jeleníti meg az üdvösség végső idejét.'4 — Az üdvösségtörténetbe szőtt ünnep tehát lényege szerint mutat a jövőbe. Pál apostol a Kolosszeiekhez írt levélben azt mondja az ünnepre vonatkozó dolgokról, hogy „ezek csak árnyékai a jövendőnek" (2,17). Az ünnep szembetűnő jellemzői Az ünnep egész lényegével a jövőbe utal, mint azt a Vörösmarty-idézet is kifejezi: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. A „még egyszer” ugyanis nem múltbeli esemény jövőben való megismétlésére céloz, hanem a várva várt igazi ünnepre; aira, amit a beteljesülés ígér. Földi létünk múltjában és jelenében mi csupán „ünnepeket" ismerünk, liturgikus vagy elvilágiasodott ünnepeket. Nem ismerjük azonban még „az” ünnepet, amely a jövő titka, reményeink ígérete s a legősibb emberi várakozás kérdőjele. Történelmi tapasztalataink azonban lehetővé teszik az ünnep jellemzését, amely egyúttal feltárja annak dialektikus jellegét is. a) Elsőként — ismert értelmezéstani eljárással — negatív jellemzőjét rögzíthetjük, összegezve a vele kapcsolatos felismeréseket. Az ünnep eszerint a hétköznap ellentétes fogalma, ünnepi tehát az, ami nem hétköznapi, ami nem szürke, nem sablonos, nem az élet megszokott sémái szerint való. Úgy tűnik, hogy ez a negatív jellemzés minden kétséget kizár. De nem. Az alexandriai iskola pneumatikus irányzata az őskeresztény korban úgy tanította, hogy a keresztények állandó ünneplésben élnek.5 Újabban pedig korunkbeli szempontokkal kiegészülve jelentkezik bizonyos tiltakozás az ünnepnek mint „jeles napnak”, mint kiemelt, kivételezett időkeretnek értelmezése ellen (főként protestáns teológiai megfontolásból).6 Az értelmező szembeállítás azonban nem azt célozza, hogy az ünnepet különítsük el mereven a hétköznapoktól. Nem volna jó, ha nem volna jótékony hatással a hétköznapokra. Az emberiség élete azonban olyan egyértelműen állítja elénk ünnepléseivel ezt a kiváltságos jelleget, hogy vitatkozni legfeljebb csak az árnyaltabb értelmezésen lehet. „Az ünnep feltétele az, hogy kivételes" — mondja Josef Pieper.7 b) Az ünnep továbbá emberi magatartásunk megváltozásával jár. Sajátos szerepváltás ez amelyben az ünneplés alapvetően dialektikus jellege különösképpen megnyilatkozik.8 Mert egyfelől az ünneplő ruha még jobban kihangsúlyozhatja a közösségben fölvett szerepet, másfelől az ünnepi asztal vagy a táncos karnevál legmélyebb énünket képes felszínre hozni. Az például, hogy a farsang ünneplése bohózatos álruhák és álarcok felöltésével jár — s meg-megújuló szokás korunkban is —, jól jellemzi a megszokott társadalmi szerep levetkőzését. A dialektika ebben az, hogy igazibb valónk, hitelesebb jellemünk épp az álarcban, ill. az álruhában képes megmutatkozni. Voltaképpen karaktero- lógiai tanulmányt lehetne írni arról, hogy egy elképzelt farsangi ünnepi mulatságon ki milyen álruhát választ s vesz magára. Az ünneplésnek mindig van ugyan ünnepélyesen komoly közössége s gyakran vannak ünnepélyes felvonulásai. Ezzel együtt azonban hozzátartozik a fölszabadult életöröm legkülönfélébb megnyilvánulása is, amelyben az ünnep igazi jellegével kibontakozik. S az etikettben előirányzott magatartási formák levetkőzé- sének ez a fölszabadult szituációja egyúttal az emberi egzisztencia határhelyzetét is jelenti számunkra, melyen legbelsőbb énünk a közösség forgatagában spontán kinyilvánulhat. Buytendijk már a harmincas években arra következtetett, hogy az — olykor fergetegesen 72
