Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám
uralma alá hajtani, hogy az lassan rabszolgájává válik a kevesek hatalmának, esetleg az anyagban rejlő, az ember által felszabadított, de léken tartani már nem képes vak erőknek. Lehet-e ezért csodálkoznunk azon, hogy erre az útra lépve már nem csupán a humanizmus, az emberiesség, hanem maga az ember kerül életveszélybe. Minden okunk megvan tehát rá, hogy újra emlékezetbe idézzük a II. Vatikáni zsinat figyelmeztetését: „Az ember az isteni értelem lényének részese: jogosan állítja tehát, hogy értelmével túlszárnyalja az anyagi világot. A századok folyamán ... a tapasztalati tudományokban, a technikában és a szellemi műveltség terén haladt előre. A mi korunkban kiváltképp az anyag1 világ kutatásával és leigázásával ért el kitűnő eredményeket. A mélyebb igazságot azonban szüntelenül kereste és meg is találta. ... Az emberi személy értelmes természetét tökéletesíti és tökéletesítse is a bölcsesség, amely szeliden ösztönzi az ember szellemét, hogy az igazai, meg a jót keresse és szeresse; a bölcs el is jut a láthatókon keresztül a láthatatlanokig. — ...A mi korunk bizony még az elmúlt századoknál is jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy egyre inkább az emberhez szabottá legyen minden találmány. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek" (Gaudium et spes 15.). Nagy kérdésünk ezért: hogyan tudunk a technológiailag egyre inkább programozott és oly gyakran bűnösen manipulált valóságból e bölcsesség, a bölcs emberek segítségével „kitörni'. Az emberibb és a szó legnemesebb értelmében erkölcsösebb világ biztosítása, megvédése ma minden kereszténynek, de egyszersmind minden jóakaratú embernek elsőrendű lelkiismereti feladata. Nekünk, keresztényeknek nem az a hivatásunk és küldetésünk, hogy a szorongás, a lélelem és a gyász „evangéliumát" terjesszük, hanem, hogy az Isten jóságáról és emberszeretetéről hozzánk érkezett jóhirt, az evangélium örömét és reménységét terjesz- szük, hirdessük világunkban. A keresztény jól tudja, hogy nemcsak önmagára épít az ember. Jól tudja — amint II. János Pál pápa mondja az 1982. évi békeüzenetében: „A szerető Gondviselés sohasem hagyja el az embert és még a történelem legsötétebb óráiban is titokzatos módon visszavezeti a béke útjára. A nehézségek, a csalódások és a nagy tragédiák is legyenek gondviselésszerű figyelmeztetések. Megtelelő bölcsességgel tanulnia kell az emberiségnek mindezekből, hogy miként építse okosan és bátran a békét. — A keresztények az evangélium iránti hűségükkel még fokozottabban tekintik Isten ajándékának a békét és egyre nagyobb elszántsággal dolgoznak megvalósításán, mivel azt remélik, hogy az valóban beteljesedik Isten Országában." A világ békéjének elősegítésében azonban „az egyháznak nincs semmiféle külön gazdasági receptje vagy politikai programja, hanem Krisztus üzenetét hirdeti a világnak" — ezt hangsúlyozta a pápa az Európai Püspöki Konferencián (1982. októberében), majd hozzátette: „Tőlünk, püspököktől is függ, hogy Európa bezárkózik-e a saját kicsinyes, löldies törekvéseibe és önkeresésébe, ami állandó szorongásban tartja és értelmetlenségbe sodorja és ezzel elveszti hivatását és történeti szerepét, — vagy újra megtalálja ez a földrész a lelkét, ami elvezeti a remény és a szeretet társadalmába." Amikor tehát jelen számunkban tudatosítjuk, hogy a tudományos és a technikai haladás nyomán együtt kell élnünk az atomenergiával és egyéb, korunkban születő, és egyre tökéletesedő eredménnyel —, keresztény felelősségtudatunk arra is felszólít, hogy ezt az „együttélést ' valóban emberhez méltóvá, reménykeltővé és örömetadóvá formáljuk. Röviden, hogy világtársadalmi együttélésünket Isten törvényeinek tiszteletben tartásával alakítsuk. „Jól tudjuk", — és itt ismét a pápa szavait idézzük — „Krisztust sehol a földön nem lehet kizárni az ember történelméből, mindegy hogy milyen szélességi vagy hosszúsági lókról van szó. Krisztusnak az ember történelméből való kizárása kifejezetten emberellenes cselekmény." — Ez a felelősségtudat adta a jelen számunkban közreműködők szájába a szót, kezébe a tollat, hogy — a problémát különféle úton megközelítve és vizsgálva — ne a félelem prófétáivá, hanem az igaz emberszeretetnek védelmezőivé, apostolaivá válhassanak. Sz. A. A következő számaink témái: 1983/3. A keresztény közösség hatékony jele: az ünneplés — 1983/4. Isten személyes kapcsolata az emberrel — 1984/1. A plébánia és a megújult lelkipásztorkodás — 1984/2. A keresztény élet alapsejtje: a család — 1984/3. Miért élünk? Az ember végső célja — 1984/4. Diakónia: szolgáló szeretet, testvéri szolgálat. 2
