Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Schuster, Heinz: A világiak kora

helyettesítés, — mindez végeredményben nehezen oldható meg, ha a munka mennyiségére és a szervezés feladataira gondolunk. A számos feladat minőségi betöltésének feltételei biztosítására, tehát teológiai és lelki előkészületre, olvasásra, tanulásra, elmélkedésre, vitára csak az a maradék erő futja, amely szélsőséges határesetben már bizony nem sok.

Kapcsolat a pappal: csupán a liturgia keretében. A mai keresztények különösen is azt a jelenséget érzik ínségesnek, amelyet a paphiány már évekkel ezelőtt jelzett, amely azonban egész horderejében csak most fogható fel: a felnövekvő nemzedék nem ismeri többé a papot. Csak különleges helyzetekben találja meg, ezek is csupán a pap szerepének egyoldalú, szakrális értelmezése szempontjából jellegzetesek: amikor az oltárnál áll, amikor prédikál, esket, temet. Az a pap, akinek rendszeresen legalább egy estényi ideje marad az ifjúsági csoport számára, aki az „ő” fiataljaival tölti szünidejét, akit az iskolából, mint hitoktatót ismernek, ma alig-alig, rövidesen pedig egyáltalán nem létezik.

Egyre több világi hitoktató és teológus. A jelen keresztény nemzedéknek általában már többnyire világiak voltak a hitoktatói. A további alakulás során a következő nemzedék valószínűleg már csak világiakat talál a felsőoktatás szintjén folytatott teológiai továbbképzésben is. A felelősök természetesen védekeznek az ilyen elképzelések ellen. Ez idő szerint még mindent megkísérelnek, hogy megakadályozzák ezt a fejlődést. Az égető paphiány azonban egyre több nehézséget okoz a püspököknek abban, hogy papokat szabadítsanak fel további tanulmányok folytatására. Hozzájárul ehhez, hogy a teológusok tudományos minősítése is egyre igényesebbé lett és — ami nem kevésbé fontos — több időt kíván, mint azelőtt. Az a tény, hogy azokat a tanszékeket, amelyeket néhány éve még kizárólag felszentelt teológusok foglaltak el, ma — kétségtelenül kitűnő — világiak töltenek be, nem annyira új stratégiára, mint inkább növekvő zavarra mutat. Beavato'tak tudják, hogy bizonyos szakterületeken egyre kevesebb papi utánpótlás várható, a minősített világi teológusok részéről viszont egyre nagyobb kínálat jelentkezik; még élesebben mutatkozik meg a probléma, ha a szakmai képzettség szempontjából indulunk ki.

Kettősség és kételyek. Magam úgy látom, jelenleg ott van a legtöbb nehézség, hogy egyrészt az egyház viszonya saját „laikusaihoz1 még mindig nem töretlenül egységes és nem mentes ideológiai előítéle'éktől, — másrészt a világiak sem tudják ezt c helyzetet megváltoztatni, és ezért várakozó, sőt kétkedőén elzárkózó álláspontot foglalnak el, ami az egyház számára tragikus következményekkel járhat. Az igazi probléma tehát nem az, hogy elméleti-teológiai alapon nem lehetne közösséget pap nélkül elképzelni; nem is az, hogy a keresztény világiak rosszabb hittanárok vagy professzorok lennének; hogy a keresztény hit közvetítésének folyamata felszentelt tisztségviselők nélkül elgondolhatatlan volna. Nem is az a kérdés, hogy lehetséges-e eleven közösség, amely az eukarisztiát ritkábban ünnepli az eddig szokásos módon.

Mi várható el a világiaktól? A legsúlyosabb probléma az, hogy ma a világiakat olyan módon veszik igénybe, amint az nemrég még elgondolhatatlan, sőt nemkívánatos volt. Számomra cinikusnak tűnik, amikor ma azt fon olgatják — kevésbé a teológiai irodalomban, inkább a hivatalos egyházi körök megbeszélései során —, hogy „alapjában véve még mindig túl sok mise van”, hogy „tulajdonképpen túl sok papunk van', hogy a világiakat talán „jobban mozgósítani lehet, ha a paphiány egész ínségét a maguk bőrén tapasztalják1. Az ilyen fontolgatások először is a kialakult, céltudatosan tanításként beépített sémákat és evidenciákat mellőzik, amelyeket pedig nem lehet egyszerűen rendelkezésekkel eltüntetni. Másodszor mindennek csak akkor lenne értelme, ha elismernék, hogy bizonyos tekintetben bevégződött az egyháztörténetnek az a szakasza, amelyet a klérus formált és írt, következő szakaszát főként majd a világiak írják még,

A „klerikalizmus fenntartásai”. Nyilvánvalóan semmi hajlandóság nem mutatkozik jelenleg ennek a következménynek a levonására. A világiak ínségét leginkább úgy jellemezhetjük, hogy tőlük mindig több belá ást, megértést kívánnak az egyház megváltozott helyzetével szemben; igénybeveszik őket ma mint az egyházközség megbízottait, mint hitoktatókat, ifjúsági lelkipásztorokat, házassági tanácsadókat, holnap mint teológiai tanárokat vagy a plébánia szervezeti irányítóit, holnapután mint teljes értelemben vett lelkipásztorokat —

63