Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Oláh Miklós: A hajlott kor karizmája

ságot árasztottak. Az ebből táplálkozó magabiztos és elzárkózó magatartásból ma már ki kell szabadulnunk. Szellemesen mondja Alois Müller: „A mai keresztény nem él már abban a tudatban, mintha hite révén oly tökéletes szerszámláda birtokában volna, amelyben minden elképzelhető művelethez megtalálja a kellő szerszámot." Sokszor okoznak bajt a módszereikkel, illetve az életstílusukkal. Persze ez nem csupán a vallásosságukból eredő sajátosság. „Ha egy kisgyermek nem örül annak, hogy egyszer majd ő is felnőtt lesz, ennek több oka lehet. Ha például szomorú, sokat panaszkodó felnőttek között él, annyi aggodalmat, bosszúságot, keserűséget lát maga körül, hogy úgy érzi, felnőttnek lenni biztosan rossz . .. A túl magas követelmények elkedvetlenítik, sőt el is keserítik. így csak terhét érzi annak, hogy ő már ötéves. Érthető, ha nem akar még nagyobb lenni”. (Családi Lap, 1980. VI.)

Ha a nagyszülőknek vannak korukból és állapotukból fakadó előnyeik a gyermekeket illetően, vannak sajátos nehézségeik is bőven. „Az egyéniség hibái éppúgy a korral fejlődnek ki, mint az arc ráncai ’ (La Rochefoucauld). Egyik ilyen veszélyes terület az öregeknek unokáik szüleivel való viszonya. Lányuk vagy fiuk önállósága, sajátos — esetleg az övéktől meglehe ősén eltérő — életstílusa, házasságkötése, az idegenből jött házastárs elfogadása: nagyon sok konfliktus lehetőségét rejti magában. Pedig ha unokáikat vezetni, alakítani akarják, jóban kell lenniük azok szüleivel! Nagyon fontos, hogy az unokákat ne játsszák ki a szülők ellen. Ne is kíséreljék meg, hogy a saját képükre formálják őket, ennél sokkalta nagyobbra kell törniük, hiszen Isten képét szeretnék kialakítani a gyermekben. — Az idős embernek tudatosan kell alakítania a tágabb környezetéhez való viszonyát is, hogy az pozitív legyen, ő abban „otthon" legyen, — éppen unokáinak megértése és megsegítése érdekében is. Milyen bölcsek és nagyon emberiek Szent Pálnak Filemonhoz intézett szavai: „Bár Jézus Krisztusban parancsot is adhatnék rá, hiszen kötelességed megtenni, mégis á szere- tetre hivatkozva inkább kéréssel fordulok hozzád én az öreg Pál, aki most Krisztus Jézusért fogságot szenvedek”. (8—9. v.).

Van azonban egy igen nagy és fájdalmas gond, ami abból adódik, hogy világnézeti ellentét van a szülők és a nagyszülők között. Nem ritkán tényleges ez az elvi szembenállás, vagyis a középső generáció meggyőződéses ateista, de sok olyan eset is van, amikor egyszerűen közömbösek minden világnézeti kérdés iránt, vagy a szívük mélyén hívők ugyan, de merő opportunizmusból mereven ellenzik gyermekeik vallásos nevelését és szigorúan megtiltják a nagyszülőknek az ilyen irányú próbálkozásokat. Minden gyakorló lelkipásztor jól tudja, mennyi feszültséget és összeütközést okoznak ezek a családon belül zajló világnézeti viták és ellen étek. Megrendült szívvel lehetünk tanúi annak a rejtett, belső keresztrefeszítettségnek, fájdalmas vergődésnek, amit okoz a nagyszülőknek az, hogy lelkűk legbecsesebb kincsét: életük alapvető beállítottságát nem adhatják át azoknak, akik szívüknek legdrágábbak, az unokáiknak. A nehézségek között, amelyekről szó volt, nem mehetünk el megjegyzés nélkül e — talán legnagyobb — nehézség mellett sem. Hiszen ehhez viszonyítva jelentéktelenné válik, hogy tudásuk nem kielégítő, vagy módszereik nem a legmodernebbek. — Milyen álláspontra helyezkedjünk és mit mondjunk erre vonatkozóan? Jól hangzó és sokszor hallható érv az, hogy a „kettős nevelés" súlyos károkat okoz a gyermekben. Ez a nehézség és az emiatt Isten népét érő vád nem új keletű. „Amikor Ákáb király meglátogatta Illést, mondá: Te vagy-e az, aki felháborítod Izraelt? És amaz mondá: Nem én háborítottam fel Izraelt, hanem te és atyád háza, akik elhagytátok az Úr parancsait és Baálimot követtétek...” (Kir I. 18. 17).

Közismert tény, hogy világnézetileg megosztott társadalomban élünk. Ezt a tényt mindkét oldalról már sokszor világosan megfogalmazták és kertelés nélkül, nyilvánosan leszögezték. De ugyancsak hangoz atták, hogy ennek az elvi harcnak minden erőszaktól, kényszertől és egyéb meg nem engedett eszközöktől mentesen kell folynia úgy, hogy a társadalmi békét és az egyéb téren való együttműködést ne zavarja, vagy gátolja. Azt hiszem, a családi közösségben is ezen az alapon kell állnunk, ha úgy adódik, hogy nincs meg a világnézeti egység. — Ha tehát az idősebbek a szülők kifejezett és ismételt tilalma következtében nem részesíthetik vallásos nevelésben unokáikat, akkor már semmit sem tehetnek? De igen! Sok mindent tehetnek még, — bár igaz, hogy ezeket a dolgokat csak igazán hivő emberek tudják elfogadni és ériékelni. Mert például szabad a nagyszülőnek nagyon sokat imádkoznia unokáiért. Szívből, teljes odaadással és „könnyhulla- tások között”, ahogy Szent Pál imádkozott híveiért.

61