Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Oláh Miklós: A hajlott kor karizmája
Egyik legkínzóbb jelenség a feleslegesség érzése, hiszen az egyén úgy érezheti, hogy a társadalom elveti, „a szemétdombra löki', mint Jóbot! — Jób testi és lelki állapotát, „közérzetét1 nehezen tudja elképzelni, aki még sohasem volt hasonló helyzetben. Fekete Gyula írja „Az orvos halála’ c. regényében: „Könnyebb felmérni a korlátot annak, aki már tapogatja. Negyven évvel ezelő t nem ilyen gondolatokkal töltöttem a nyári estéket". Akik még nem tapogatják azokat a bizonyos „korlátokat", higgyék el legalább a szakembereknek és a statisztikák beszédes adatainak, hogy az öreggé válás nagy és nehéz feladat. A fiatalabb korosztályban azonban segítőkészség és együttérzés helye t valami egészen más jelentkezik. Amerikában már szakkifejezés is született egy nagyon sajnálatos társadalmi jelenségre: „gerontofóbia". A fiatalokat idegesíti a testi erő hanyatlása, félnek tőle, hogy őket is utoléri, — úgy védekeznek ellene, hogy támadják az idősebbeket, nevetségessé teszik őket. A nevetés segítségével határolják el magukat tőlük ... A hiba persze nemcsak a fiatalabb nemzedékben van. Az elszigeteltség, üresség nem egyszer azért támad az idős ember körül, mert öregségére elviselhetetlen letv, nem lehet vele kibírni, vagyis — nem tudott megfelelően megöregedni. Sajnos, az öregeknél igen gyakran kifejlődik az önzés, — a saját személyiség, a saját bajok mindent elhomályosítanak, és szüntelen panaszkodás, rossz- indulat, kötekedés és az egész világgal való meghasonlás forrásává válnak. Az ilyen keserű, örökké panaszkodó és elégedetlen öreg népszerűden, a legjobb esetben gúnyos élcelődések célpontja lesz. — De még ha meg is van benne a legjobb szándék és lelkesedés ahhoz, hogy mindent adjon magából, amire csak képes, akkor is — ajánlja a pszichológus — szem előtt kell tartani az öregkor fontos magatartási alapelvét: „Ne légy erőszakos, ne avatkozz bele indokolatlanul mások dolgába. Éld a magad életét, foglalkozz a saját dolgaiddal és csak akkor segíts, ha látod, hogy ezt valóban igénylik.’ A templomban, gyóntatószékben viszont mindig azt hallja a papoktól, hogy életbevágóan fontos az apostolkodás, meg hogy az Úristen rajta fogja számonkérni gyermekei és unokái lelkét, s ráadásul ő is azt érzi, hogy tenni kellene valamit, — hogyan lehet akkor „be nem avatkoznibékén hagyni, nem adni tanácsot? Nagyon érdekes összehasonlításokat lehetne végezni a serdülőkor, valamint a nyugalomba vonulás kora között: a gyermekkori függőségből a felnőtt önállóságba való átmenet kora, és a felnőttek felelősségtől való elszakadásának kora között. A serdülőkori íöldrengéses korszak, a „viharzóna ’ nem végződhet simán és eredményesen a felnőttek (szülők, nevelők, környezet) megértő és hozzáértő támoga ása nélkül. Vajon a második „viharzónában’ vergő- dőknek és a serdülőkoriaknál nem kisebb problémák között tévelygőknek megadjuk-e ezt a megértést és segítséget? A helyesen beilleszkedett személyre jellemző stabili ás, összefogottság és következetesség nemcsak belülről ered, hanem kívülről is ... Az adott személy részben a „környezet terem ménye!’ — Az idős generáció roppant nagy erőtartaléka és segélycsapata az egyháznak, — de nem olyan, amely semmiféle figyelmet és gondozást nem igényel. 2. Az idősebbek jelentősége és szerepe az örömhír továbbadásában. — Egy olasz pszichológus (Marco Madera) arra kérte az intézetben („elkülönítőben'') élő öregeket, hogy rajzolják le életük egyik boldog jelenetét. Szinte mindegyik a gyermekek, unokák körében rajzolta magát, ott voltak életükben a legboldogabbak. Az öregeknek életszükséglete, hogy családhoz tartozzanak, különben testileg-Ielkileg tönkremennek. Az öregeknek tehát szükségük van a legfiatalabbakra és meg is tudják velük találni a kapcsolatot. Egy családriportban állt ez a mondat: „A dédunoka legjobb játszótársa a süket, de mindent értő öregasszony." Néhány éve a rádióban egy miskolci óvónő arról beszélt, hogy mi mindent köszönhet anyai nagyanyjának. „A gyermek mindig hálás, ha szeretettel közelednek hozzá. Egész életemre döntő kihatással volt az az igazi gyermekközösség, ami nagyanyám körül és nagyanyám révén kialakult belőlünk, unokatestvérekből.” — A kamaszkorban aztán rendszerint elhidegülnek egymástól, mert a kamasz szertelenségeit az idősek már nehezen viselik, a fiatalok pedig kezdik őket is kritikus szemmel nézni. — A kamaszkor előtti mintegy tíz esztendőben azonban az öregek nagyon sokat tehetnek. A személyes, emberi jó kapcsolatuk unokáikkal, s a gyakori érintkezés az evangélium, a kinyilatkoztatás hajszálerei lehetnek a gyermekek számára. „Amikor az ember megöregszik, úgy érzi, hogy minden kisgyermeknek a nagyapja" — mondta Victor Hugo. Szerinte naivságuk és bölcsességük folytán egyformán közel állnak a világ titkához: Istenhez. Ezt igazolja a szociológus megfigyelése is.: Az idősebb emberek a társadalmi tevékenységnek gyakorlatilag valamennyi területén (üzlet, szórakozás, nevelés és szakmai vezetés) sokkal kevesebb időt töltenek el, mint azelőtt. Csak az emberbaráti és vallási ténykedések foglalták el az öregeket 65 év felett is kb. ugyanany- nyira, mint a fiatalabb felnőtteket. — Szép képet rajzol Sík Sándor verse: „Alvó kisgyerek ágya zsámolyánál / Ezüst glóriás őrzőangyalok: / Virrasztónak az öregasszonyok." A papír 59
