Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. SZENTÁGOTHAI JÁNOSSAL, A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ELNÖKÉVEL, A PÁPAI TUDOMÁNYOS AKADÉMIA TAGJÁVAL - Széll Margit: Minden erőnkkel a világharmóniáért
került, részben a magyar nyelvben gyengébb hallgatók a mieinkhez képest mennyivel érettebb emberek voltak. — 1937-től pár évre a Testnevelési Főiskolán is átvettem az anatómia oktatását. Ez érdekes feladat volt, különösen a sportban előforduló kritikus mozgási mozzanatok anatómiai alapjait megmagyarázni. Hamarosan adjunktus, majd magántanár lettem az orvosegyetemen. Közben kitört a háború; csak legvégén, 1944 nyarán hívtak be katonának. Amikor hadifogság után visszakerültem, Pécsre neveztek ki egyetemi tanárnak és innen számítják a 35 éves munkásságomat. Különösen igézetes és lelkesí.ő volt számomra, hogy Pécsett, ahol egyetlen tanársegédem sem volt, a semmiből kellett egy új oktatóintézetet létrehoznom. Ez érdememen felül jól sikerült. Szerencsém is volt, a legkiválóbb tanítványaim ott csapódtak mellém. Professzor Úr milyen irányú kutatásokat végzett? Mikor kezdett részt venni a hazai és nemzetközi tudományos és közéletben? — Tudományos munkám korán kezdődött. Már gimnazista koromban volt egy mikroszkópom, és elsők között egy preparált agyszövetet tanulmányoztam. így korán hozzájutottam az idegrendszer szerkezeti vizsgálatához. Tehát nem egészen naivan kerültem be az orvosi tanulmányokba, hanem már volt bizonyos szakismeretem és meghatározott irányban akartam képezni magam. Az agyvelő szerkezetének kutatása érdekelt, amiről nagyon keveset tudtunk. Akkoriban még a klasszikus mondás járta: „Textura obscura, obscuriores morbi, functiones obscurissimae''. (Homályos a szerkezet, homályosabbak betegségei, működései pedig a legtitokzatosabbak.) — A századforduló legkiválóbb agykutatója a spanyol Santiago Rámán y Cajal volt. Az ő nézetéhez csatlakozott néhány svéd, belga és francia kutató mellett a magyar Lenhossék Mihály is. Rámán y Cajal és kutatótársai az idegrendszert hosszú nyúlványokkal rendelkező, mégis valódi sejtekből — neuronokbái — felépült szervrendszerként fogták fel. Bármilyen furcsának tűnik is, e napnál világosabb felépítési elv a kutatók széles rétegeinek nem tetszett, ez az ellenkezés a 20-as évek során főleg az európai szárazföldön szervezkedett és a 30-as években tetőzött. Tehát épp akkor, amikor én a kutatómunkába bekapcsolódtam. — Talán romantikus természetem miatt is, egészen új módszerrel nyúltam a kérdéshez, az idegelemek kísérletesen előidézett elfajulásának módszerével. Akkoriban sem magam, sem mások nem gondolhatták, hogy ez az irány a 25—30 év múlva robbanásszerűen kibontakozó új agykutatásnak a magva lesz. Amivel én a harmincas években annyit küszködtem, az ma már közismert tankönyvi adat. A módszer lényege ugyanis, ha az idegsejteket elpusztítjuk, akkor hosszú nyúlványuk is hamarosan szétesik. A szétesés termékei segítségével követhető nyomon az út az egyik sejttől a másikig, ahol az egyik idegsejt átadja impulzusát egy következőnek. Azóta persze újabb módszereket is fedeztek fel és az elektronmikroszkóp lehetővé tette azt is, hogy ezeket a sejtek közti kapcsolódásokat a legfinomabb részleteiben vizsgáljuk. Finom elektródákkal egyetlen idegsejtbe tudunk behatolni és szinte lehallgatjuk működését. Ma már tehát az izgalmas kutató módszereknek egész szertárával lehet az agyvelő szerkezetét vizsgálni és mintegy feltérképezni az idegi szervek kapcsolási rajzát. 1933-ban tettem közzé első kis tudományos dolgozatomat, és ettől kezdve állandóan publikáltam németül, majd angolul, részben oroszul és franciául is. Rájöttem arra is, hogy nem elég, ha megvan az eredmény, az még a munkának csak 20—40 százaléka. A nagyobbik feladat úgy leírni és bemutatni eredményeinket, hogy a nemzetközi fórumon is elfogadják. Persze közben írtam tankönyveket, Kiss professzor úrral együtt részt vettem egy anatómiai atlasz szerkesztésében. Ön tagja a Pápai Tudományos Akadémiának 70 más kiváló tudóssal együtt, köztük 20 Nobel-dijassal. Mikor és hogyan kapta ezt a kitüntető kinevezést? — ötvenéves tudományos pályán óhatatlan, hogy az ember előbb-utóbb fel ne szedjen bizonyos kitüntetéseket. Aránylag fiatalon, 1948-ban lettem a Magyar Tudományos Akadémiának (MTA) a levelező tagja, 1967-ben rendes tagja és egyidejűleg a Biológiai Osztály vezetésével is megbíztak. 1973-ban lettem az Akadémia alelnöke és 1976-ban Erdey-Grúz Tibor professzor hirtelen halálával rám maradt az elnöki tisztség, amiben az 1977-es közgyűlés is megerősített és egész mostanáig betöltőm ezt a tisztet. Közben a hatvanas évektől kezdve különféle külföldi akadémiák is tagjaik közé választottak. A Pápai Tudományos Akadémia (PTA) tagjává válni rendkívüli megtiszteltetés. II. János Pál pápa 1981-ben nevezett ki. Előzőleg természetesen az Akadémia tagjai belső megbeszélések és értékelések nyomán javasoltak a pápának. Valószínűleg a brazil Carlos Chagas professzor, az Akadémia jelenlegi elnöke és John C. Eccles Nobel-díjas professzor voltak fő ajánlóim. Ők ugyanis neuro- biológusok, tehát hozzám közelálló szakemberek; a PTA tagjai a modern természettudomány 24
