Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kipke Tamás: Személyes találkozások
szeretet. Az Erzsi néni olyan jó, mint az angyalok, kérdeztem úgy hat-hét évesen. Olyan akartam lenni, mint ő. És nagyon sokat kaptam egy pap barátunktól. Sokat tanultam is tőle, mert erre nagy szükségem volt, a vallásosság mégse puszta érzelmi valami. Ő tanított meg, már felnőtt fejjel igazán gyónni is, s arra, hogy ami a hitben az én számomra olyan magától értetődő, az nem is olyan természetes. Ezért hálás kell, hogy legyek. Vagyok is. L. Ferenc, 33 éves, vájár, két gyerek apja, elvált. — 1978. február Mond ez magának valamit? Nem értem ... — Tatabánya, a bányaszerencsétlenség ... Ott volt? — Nem, nem pont ott, ahol robbant. De ott lehettem volna. És bárhol robbanhat és omolhat, jöhet a víz vagy a metán ... Nézze, én akkor úgy éreztem, hogy rám vigyáz valaki. Vagy csak szeretném, ha vigyázna? Nem is tudom... Úgy éreztem, el kell induljak ebbe az irányba. Milyen irány ez? — Hát a vallás. De ne gondolja, hogy csak a félelem volt... Valami borzalmas merevségbe kerültem, amikor meghallottam, mi történt a 15/A-n. Annyit tudtam kinyögni, hogy Uramisten, de valahogy úgy, ahogy addig még sose . .. Nem, hiába, nem tudom elmesélni. Szóval aztán fölkerestem egy papot, ő azt mondogatta, hogy nem vagyok még vallásos, de az Isten már megérintett. Eleinte nemigen értettem, miért lazsált mostanáig, de elmagyarázta a pap, hogy nem az Isten lazsált, hanem én voltam érzéketlen. Mesélt Szent Pálról, meg sok megtérőről, akik valami hasonló dolgon estek át. Rendesen járok misére, ahogy mások, olvasom a hittankönyvet, jövőre áldozni is fogok. Most már igénylem, hogy rendbe szedjem az életemet. Ezt muszáj, ha rendesen vallásos akarok lenni, de a vallás segít is ebben... Miért ennyire fontos magának, hogy vallásos legyen? — Hát mert ha van Isten, akkor így kell élni, nem? F. Marianna, 16 éves, egészségügyi szakközépiskolás. — Most már óvatosabban beszélek erről. Egy éve még azt hittem, hogy tényleg keresztény lettem, tényleg találkoztam Jézussal abban a közösségben, amelybe jártam. Én ott, köztük voltam otthon, nagyszerű volt, legalábbis annak tűnt Együtt voltunk 3—4-szer is egy héten, énekeltünk é.s gitároztunk a miséken, végeztünk karitász munkát is egy keveset, Szentírást olvastunk és imádkoztunk, gyakran egészen kötetlenül, hol a káplánnál, hol valamelyikünknél. Szóval nagyon klassz volt, sokat kirándultunk. Aztán hirtelen elhelyezték a káplánunkat, aki körül a kiscsoport kialakult. És ott maradtunk rettentően elárvulva. Szét is széledtünk hamar. Most már tudom: Jézus nélkül maradtunk tulajdonképpen... Ezt hogy kell érteni? — Hát úgy, hogy nem volt ez egy igazán keresztény közösség. Méq igazi barátság se volt köztünk, mert akkor valahogy együtt maradtunk volna. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat együtt, nagyon sokat, túl sokat vártunk attól a közösségtől. És nem Jézusért, nem az ő nevében voltunk együtt igazából, ő csak ürügy volt. Ezt az mutatja, hogy sokan elmaradtak a miséről is, mert ez az új káplán nem olyan szimpatikus... Es most? — Most kicsit egyedül vagyok ezzel az egésszel, de talán szükségem is van erre a magányra. Tanultam, valamelyest megtanultam imádkozni abban a közösségben, mert azért mégsem volt az olyan rossz. Most magam imádkozgatok ... Kapsz-e választ? Találkozol-e Istennel? — Hát persze, az Isten nem bújócskázik azzal, aki keresi, imádkozik hozzá... Azt hiszem, Isten vezetett rá, mi is a hivatásom. Tavaly még gyakran elblicceltem kórházi ápolási gyakorlatokat, hogy mehessek a közösségbe. Most egy ideje besegítek egy szociális otthonban. Ez is imádkozás, mosdatni a magatehetetlen öregeket, ágytálazni a betegeket. Jézus is megmosta az apostolok lábát A betegek és öregek néha úgy néznek rám, mintha Jézus nézne a szemükből. Tényleg igaz, hogy Jézusnak teszem, amit nekik teszek. Azt hiszem, nemcsak magamnak kell keresnem a közösség előnyeit, hanem segítenem kell, hogy ők, a betegek, öregek is közösséget alkossanak egymással. Ha ebben tudnék nekik segíteni... P. Gábor, 26 éves, rendezőasszisztens a tévénél, nőtlen: — Én azt hiszem, aki tagadja is, aki nem is hisz az Istenben, az is naponta találkozik vele. Én legalábbis. Ez persze nem egészen olyan Isten, akiben a legtöbb hivő hisz, ez nem ilyen és nem olyan. Szóval nem leírható. Valami olyan más dimenzió, amit az ember csak érzékel — és elnevez valahogy, mert mindent el szoktunk nevezni valahogy. 258
