Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kipke Tamás: Személyes találkozások

kapcsolatra. S ha a régiek által lelki szárazságnak nevezett állapot olykor nehéz is, megmarad a hitem abban, aki mondta: „Elég neked az én kegyelmem" (2Kor 12,9).

Testvéreink „vallomását” hallottuk Istenről, Akivel „találkoztak”, Aki életük Ura, Istene lett! A testvérek okulására, bátorítására írták le ezeket. — Ez az Isten számunkra is a biztonság lehet: Aki figyel ránk, törődik az életünkkel: a látszólagos bajokat és gondokat úgy terheli ránk, hogy javunkra váljanak, Hozzá vezessenek. Szívünk békéje: megelégedés és hála mindazért, amit adott és köszönet azokért, amiket megvont tőlünk, mert bizonyára gátakká, buktatókká váltak volna az életünkben. — Kérhetnénk, adja meg nekünk is:

— a megkülönböztetés kegyelmét, amely határt von a lényeges és mellékes között, a bevetést és küzdelmet érdemlő érték és az infantilis, mellőzendő kicsinyességek között;

— a természet szeretetét, amely észreveszi a Tátra szikláiból kinőtt borókát és a sivár homok-szülötte nárcisz csodálatos színeit;

— a humort, ami nem irónia, hanem öröm;

— az egyszerűséget, amely felkelti a gyerekek bizalmát és barátságát;

— az együtt szenvedés képességét, ami néha ugyan súlyos teher, de megkönnyebbül az embertestvér öröme láttán;

— a hívők közösségét, ahol az ember nem érzi életét feleslegesnek vagy céltalannak, mert valakinek valami aprósággal mindig lehet örömet szerezni, és saját szükségemben mindig odanyúl egy segítő kéz;

— az irgalmat és megszabadítást bűneinkből és gyarlóságainkból, ami viszont követeli, hogy naponta túllépjünk mások gyengeségein és együtt érezzünk a vergődőkkel.

Kozma Imre

SZEMÉLYES TALÁLKOZÁSOK

Beszélj bármiről, megmondom, ki vagy — Mert bármiről beszél az ember, mindig önmagáról is beszél. Amikor viszont önmagáról szeretne beszélni, gyakran kezd filozofálni, vagy történeteket mesélni, önmagunkról inkább „árulkodni" tudunk csak, beszélni alig. Fokozottan így van (így lehet) ez, ha egy hivő ember az Istenről kezd beszélni, önmagáról nemigen tud szólni, Istenről még kevésbé. Legfeljebb arról a kapcsolatról, amely közöttük van — a beszélő szerint. - Pilinszky János azt válaszolta a Vigilia pár év előtti körkérdésére, hogy Isten és ember viszonyáról csak Isten tudna igazán beszélni. — Most, amikor néhány fiatalabb embert kérdeztünk Istennel való személyes kapcsolatáról, találkozásáról, előre sejtettük, hogy töredékes, zaklatott, nem igazán „nyomdakész” válaszokat kapunk. Ezeket abban a meggyőződésben bocsátjuk közre, hogy talán fontosabb dadogni a lényegről, mint csillogóvillogó stílusban beszélni a lényegtelenről.

T. Kálmán, 32 éves, építészmérnök, nős, három gyerek apja.

— Rendes, becsületes, templombajáró családból származom, némi frivolsággal azt mondhatnám, hogy ennek ellenére vagyok ma keresztény. Ezzel azt akarom kérdezni tulajdonképpen, hogy számos, hasonló környezetből kikerült kortársam ugyan miért nem „maradt meg" hitében, vallásában Szerintem azért, mert kereszténynek nem lehet „megmaradni”. A nevelés, a család nem pótolhatja a személyes megtérést. A kereszténység, hadd legyek megint frivol, nem olyan, mint a tehetség, inkább mint egyes betegségek: vagyis nem örökölhető, legfeljebb csak a hajlam, a fogékonyság.

— Szüleim, a háború előtti szóhasználattal élve a középosztályba tartoztak, annak is középső rétegébe. Apám számára, ahogy láttam, rendező elv volt a vallásossága, életvitelében és gon3olkodásában egyaránt. Anyám nagyon tudott aggódni (négy gyerek és két deviáns életű testvér mellett volt is mindig miért), ha imádkozott, mindiq valami veszedelmet, bajt akart elimádkozni a fejünk fölül. Hittanra járattak, ministráltam is. Mégis azt mondhatom, mindezek során inkább a vallással, a vallásossággal találkoztam, nem az Istennel.

Nem túl éles distinkció ez?

— Nem, szerintem nem. Katolikus gimnáziumba jártam, ahol a szerzetesek döntő többsége tisztességgel elkövetett mindent keresztény nevelésünk érdekében. De mint a nevelők általában, egy-két kivételtől eltekintve ők is neveltek, tanítgattak, magyaráztak, s nem az élményre próbáltak fogékonnyá tenni ... — Mégis ott történt velem valami. Valami, amit II. Vatikáni zsinatnak hívnak. Amikor az oltár és a miséző pap szembe fordult velem, az számomra kopernikuszi fordulat volt.

Ekkor vált személyessé a találkozás?

— Ez volt a találkozás, ahogy emlékszem. Addig éltem engedelmesen azt az életet, vallásos

256