Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Megragadtam és el nem engedtem

elmondania, leírnia az embernek Istennel való kapcsolata indokait és élményeit. Talán csak a művészet képes az igazán mély dolgokat formába önteni. És még a művész számára is marad kimondhatatlan.

Hol jár a dal, — mit kérditek? / Kutak titkát ki fejti meg? / .../ Az Isten titkát leste meg, / ha újra szól, azért remeg. / De nem vall róla szó soha, / csak a különös mosolya. / (Áprily: Hol jár a dal)

De gondoljuk tovább. Vajon nem használna-e a házasságoknak, ha az emberek megpróbálnának felelni erre a miért-re? Nem csökkenne-e a válások, a rossz házasságok száma, ha a „vak" szerelem mellett — és nem helyett — ki-ki alaposan végiggondolná választásának racionális alapjait? Nem tudom, hogy ez lehetséges-e? Többen azt mondták, ők csak végigimádkozták a maguk választását. — így hasznos lehet az is, ha Istennel való kapcsolatunk hogyan-ját és miért-jét végiggondoljuk, még ha a másokkal való közlés gyatra is lesz.

Ezt tették a zugligeti egyházközség fiatal házasok csoportjának tagjai — akik elérhetők voltak a nyár kellős közepén. Feleslegesnek tartottam, hogy itt és most a kérdéseket egymás után sorjázzam. A válaszok és feleletek egymással is „viaskodva", „harcban" születtek és rendezetlen halmazt alkottak. Segítségül hívtuk az időt és az áldott csendet, és ki-ki rendbeszedett gondolatait elhozta a „Teológia” folyóirat számára.

— Szégyenkezés közepette kezdem el az írást. Hol a tetszeni vágyás, hol a másikat meghökkenteni akarás motoszkált bennem Felismerhetetlen volt a kép, amit festeni akartam: minden megvolt, csak én hiányoztam belőle. Az Űr műve ez a felismerés, ő tart féken, hiszen belőlem csak eme hibám fokozása, egyre inkább való túlhajtása következhetne. Ő állít meg a magam szabta kényszerpályán és késztet körültekintésre, emberhez méltó továbbhaladásra. Észrevéteti velem, hogy milyen megdöbbentő egy gyermek születése. Általa hajlandó vagyok a saját — talán nem is létező — érdemeimet figyelmen kívül hagyni, megcsodálni az új emberkét, aki egy szempillantás alatt tud magzatból csecsemő lenni. — Ö tanít pirulni. Ha a gyerekek között előbújt belőlem a zsarnok, és szinte kegyetlenségszámba menő megoldásokkal viszem véghez akaratomat, akkor nagyon szomorúak az esték. Már nincs bennem indulat, látom a probléma nevetséges voltát és szenvedek a gondolattól, hogy nem ölelhetem magamhoz azt, akit bántottam és reggelig kell várnom az újrakezdésre. Sokat érlelnek rajtam ezek a szörnyű percek és nagyon fontosak az emberségem kialakulásában, — Istenemnek nagyon sok találkozást köszönhetek. Sokáig úgy gondoltam, hogy a férjemnek köszönhetem Őt; ma már tudom: neki köszönhetem a férjemet. És folytathatnám végnélkül a látszólagos paradoxonokat a barátra találástól a lelki hovatartozásig, minden-minden az övé — Newtontól egyszer megkérdezték, hogyan vélekedik saját magáról, mint évszázada legnagyobb fizikusáról. Azt válaszolta: „Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki a nagy Óceán partján kavicsokkal játszadozik, miközben a világ kikutathatatlan óceánja ott fekszik mögötte." Kölcsön veszem ezt a képet: Az én Istenem az én Óceánom, s bár én is csak kavicsokkal játszom, sohasem felejtem el, hogy ott az Óceán, akié a kavics.

— Iskolás éveim 15 esztendeje alatt ugyancsak torz és hamis istenkép alakult ki bennem, melynek nyomai igen mélyek voltak. Isten bocsássa meg nekem és mindazoknak, akiknek részük volt abban, hogy magam és korosztályom ilyen felszínes gondolkodásúvá vált. Nem csak közömbös voltam Isten iránt, de feleslegesnek, nevetséges ostobaságnak, megalázónak tartottam a templomba járást, imádságot, gyónást, áldozást. .. Éltem úgy, mint a többiek: szót fogadó kislány voltam, jól is tanultam . . . Bár izgattak a természet nagy kérdései, a rend, a törvények stb. Figyelmemet a hétköznapi tennivalók kötötték le és tulajdonképpen nem érdekelt semmi és senki, csak saját magam — Egyszer észrevettem, hogy a férjem Szent Pál leveleit olvassa. Kértem, olvasson belőle nekem is. Ettől kezdve mindennapi problémáink mellett sokat beszélgettünk ezekről a kérdésekről. Pontosan emlékszem — még a napra is — mekkora örömet jelentett, amikor először fogalmaztam meg magamnak, hogy az Isten a Jó, a Szép, az Igaz. Ekkor már két gyermekünk volt. Elkezdtünk templomba járni és gyermekeinkkel az óvodások hittanóráira. — Ezek az első lépések sem történtek teljesen önálló, belső indíttatásra, hiszen hívtak. Hívtak és elfogadtak, számon tartottak és szeretettel körülvettek egy fiatal, erősödő templomi közösségben. Aztán megint történt valami: megtanultam köszönetét mondani. Őszintén hálás voltam - most már Istennek - boldog életemért, tiszta és megérett szerelmünkért, egészséges gyermekeinkért, szeretteimért, meleg otthonunkért, az eddig megélt sok-sok vidám óráért. A hálaadás szavai voltak „felnőtt" életem első imádságai. Ez már nem csupán próbálkozás volt, hanem igazi párbeszéd. Nagyon boldognak hittem magam ebben az időben — Tulajdonképpen az én utam is olyan, mint a mesebeli vándorlegényé, aki bejut a nagy király kertjébe. Csak ámul-bámul a gyönyörűségtől, s ekkor megpillantja a palotát, belép és óvatosan kezdi végigjárni a termeket. Minden ajtó mögött újabb és újabb kincseket fedez fel, s minél beljebb halad, annál nagyobb értékeket vesz észre. Nem olcsó pompa, cifra gazdagsáq ez, hanem a palota királyának kedves és szeretett ajándékai, titkai. Igaz, minden ajtónál ajtónállók is vannak, akik el akar252