Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. FÉL EDIT NÉPRAJZKUTATÓVAL - Hetény János: A szegények életének szentsége
A Teológia beszélgetése dr. Fél Edit néprajzkutatóval A SZEGÉNYEK ÉLETÉNEK SZENTSÉGE Felkerestük dr. Fél Edit néprajzkutatót, a történelemtudományok kandidátusát és jelen számunk tárgyáról beszélgetést kértünk vele. Mint a Budapesti ELTE-n volt tanárnőmhöz, bizalommal fordulok a TEOLÓGIA folyóirat mostani számának témájával: „Az ember személyes kapcsolata Istennel", — hogy ezt a kérdést a magyar néprajztudomány oldaláról érinthessük. Annál is inkább, mert azt, hogy fel- lelhetők-e a misztikus élet jelei a magyar népéletben, meglehetősen kétségbevonták, egyesek — pedig nem egyszer neves nagyjaink — egyenesen tagadták. Sík Sándor azonban pl. annakidején, jó érzékkel, éppen a magyar néprajztól várta a feleletet, amelyre a választ e beszélgetésből is reméljük.1 — Miért éppen engem választott erre a beszélgetésre, hiszen ismerheti könyveimből, tanulmányaimból eddigi munkásságomat. Kutatásaim középpontjában a paraszti társadalom kérdései állnak. Más munkatársakkal együtt végzett munkáimban mindezeken túl főleg a paraszti gazdálkodás és háztartásvitel mindennapos döntési folyamatait és hagyományos ismeretanyagát, valamint a különböző paraszti üzemek eszközfelszerelését elemeztük, - méghozzá történetesen református környezetben. Magam sem vagyok katolikus, jól tudja. További munkáim népviselettel, hímzéssel és általában a népművészet kérdéseivel, a múzeumi tárgy-gyűjtés elveivel foglalkoznak. Részben éppen ez a „tárgyi" kutatássorozata teszi valószínűvé, hogy az olyan kérdést, mint ,,A magyar ember személyes kapcsolata Istennel" a lehető legkevesebb elfogultsággal tudja szemlélni. De felbátorít erre az a biztos tudásom és személyes tapasztalatom, hogy a gazdálkodás, ill. a népművészet tárgyain keresztül is, mindig az embert, és a társadalmat kereste, tulajdonképpen csak az ember érdekelte, aki a tárgyi világban szemlélhetővé válik. — Ez csakugyan mindig így volt, sőt egyre inkább csakis így látom kutatásaim értelmét. A néprajztudomány: szociális antropológia, ahogyan Amerikáoan szívesen nevezik. (Európa etnológiát használ.) És úgy tudom, a maguk teológiájában is jelentős irány az antropolo- gikus, mely nem áll ellentétben a transzcendentális a priorival. Pontosan ez bátorít fel engem is, hogy a mi kérdésünkbe ezt a beszélgetést belevonjam. Neves teológusunk Karl Rahner szerint, a kinyilatkoztatás az embert olyan lényként mutatja be, akinek minden más csak a „környezetét" alkotja. A fontos: Isten teremtől akaratánál fogva az ember, akinek örökre individuális fontossága és érvényessége van Öelőtte. A személyes isteni szeretet szabad csodájaként jelenhetik meg és fogékony lehet erre a (természeténél fogva meg-nem-követelhető) szeretetre.2 Ezenkívül konkrét okom is van, hogy kérdéssel forduljak Tanárnőhöz. Az említett publikációk után — úgy tudom — a budapesti Corvina és a párizsi Plon kiadó közös gondozásában megjelenés előtt áll a „Terre Humaine" neves sorozat eddig egyetlen magyar tárgyú kötete: Gari Margit, egykori matyó summás asszony emlékeinek megörökítése. Jelent-e Gari Margit megtalálása, ismertetése Fél Editnek valami újat munkálkodása területén? — Nekem a legjelentősebb a vallomások egyszeri, megismételhetetlen volta mellett az, hogy Margit kitárta előttem a lelke legrejtettebb zugaiból is áradó hitet. Noha, hosszú gyűjtőpályám alatt számos megrázó vallomását hallgathattam az Istenét kereső paraszt- embernek, ezek mind részletek voltak, töredékek csupán. Margit a teljességet adta — ameny- nyiben ez ember előtt lehetséges. De hadd kezdjem az elején. Az ötvenes évek kezdetén egy múzeumi gyűjtőcsoport tagjaként kezdtem gyakrabban járni Mezőkövesdre (az e csoportban végzett szerteágazó gyűjtések adták és adják meg a hitelesítő biztos alapot Margit vallomásaihoz). Ebben az időben Margit még ötven körüli, adatközlőnek fiatal asszony volt. Feltűnt, hogy ennek a tréfálkozásra, nótázásra mindig kész, csípős nyelvű asszonynak gondolatai középpontjában akkor is már a túlvilág, a meghaltak lelkei, a „szenvedő lelkek" állottak. 212
