Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hosszú Lajos: Aquinói Szent Tamás istenélménye
és Yves Congar által külön is kiemelt realizmusával párosul: feltétlenül meg van győződve az emberi értelem megismerő erejéről és ugyanakkor korlátáiról is. És ennek az értelemnek az Isten és az ember világában tett első és alapvető lépései adják meg az istenélmény kiindulópontját. Értelmünk, mivel szellemi valóság (ha a jelen életben együttműködik is az aggyal!), olyan képesség, amely „sohasem fogadhat be oly sok ismeretet, hogy még több mást is ne tudna magáévá tenni; ami azt jelenti, hogy megismerési lehetősége potenciálisan végtelen, akként t. i., hogy egyik ismeretet a másik után fogadja be” (l_ q. 86, a. 2.). Ez a tény arra mutat rá, hogy értelmünk — önmagában — nyitott minden valósáq és minden igazság felé. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az értelem munkája nyomán járó akaratunk éppenígy nyitott minden jóság és minden érték felé, akkor világos, hogy a szellemi lélekkel bíró ember természetes tulajdonsága a transzcendenciára való nyitottság. Ebből fakad Szent Tamásnak az a meggyőződése, hogy az emberi értelem fel tud emelkedni valamilyen istenismerethez. Ez tehát az ember számára természetes (mégha hangsúlyozzuk is a jelen üdvrendben az istenismeré- sünkben a kegyelem jelentőségét). Szent Tamás számára nagyon fontosak Szent Pál szavai: „Ami Istenről megismerhető, (azt) ...Isten nyilvánvalóvá tette... Ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető” (Róm 1,19—20) E meggyőződés alapján joggal mondhatja John C. Murray: ha értelmünk természetes ereje semmiképpen sem tudna felemelkedni Isten megismeréséhez, akkor az ember számára az Ö meg-nem-ismerése, vagyis az ateizmus volna a természetes; amiből az következnék, hogy minden, ami Istennel kapcsolatos, így az egész vallás is, természet- ellenes lenne az ember számára, és elidegenítené önmagától... Szent Tamástól semmi sem oly mérhetetlenül idegen, mint ez a gondolat! Manapság külön ki kell emelnünk — amint H. De Lubac és J. Daniélou is hangsúlyozzák — az „istenismerés” kifejezés kettős értelmét. Jóllehet Istenben a lét teljesen azonos és egy a lényeggel, mégis Szent Tamás ezt a kettőt — megfelelő elvonatkoztatással — mindig széttartja. A létet illetően megismerhetjük, hogy Isten „van"; a lényegét illetően azonban csak valamelyes analógiás ismeretre tehetünk szert, amelyről inkább azt kell mondanunk, hogy „nem ismerjük”. Tudjuk, hogy „van" Isten, de nem tudjuk, hogy ,mi” az Isten. Annak a meggyőződésnek, hogy az értelem meg tudja ismerni Istent, az értelemnek a transzcendenciára való nyitottsága mellett a másik gyökerét Szent Tamás a valóság rendjében látja meg. Mi magunk és körülöttünk minden — ez a mindennapi és állandó tapasztalat! — esetleges, csak mintegy átvonul a létezés színpadán, törékeny, mástól függő sok-sok szállal és minden értéknek csak töredékével rendelkezik. Éppen ezért létében és egész valójában egy rajta kívüli valóra szorul, amely nélkül sem nem lenne, sem nem dicsekedhetnék semmiféle értékkinccsel: minden egy előtte lévőre utal. Kell lennie tehát egy olyan Elsőnek, amely útjára indította a létezőknek és az értékhordozóknak ezt a körülöttünk megtapasztalható és kavargó tömkelegét, és amelynek éppen azért, hogy világunkat kellőképpen megmagyarázza, szükségképpen „másnak” kell lennie, mint amit itt tapasztalunk Ez az Első szükségszerűen létezik: önmagában bírja és senkitől sem kapta létét; ezért senkitől sem függ: maga a végtelen függetlenség; nem ismer változást és elmúlást: örök, s mivel a lét teljességét birtokolja, minden érték maradéktalan és korlátokat nem ismerő végtelen gazdagsága. Ű tehát nem úgy „első”, mint a lánc első szeme, hanem mint aki a láncot kézben tartja. Szent Tamás istenélményének egybefogó alapja Az a felismerés, hogy mi magunk és körülöttünk minden a létben csak esetleges $ az értékeknek csak egy részét — többé kevésbé — tökéletesen hordozó alanyai vagyunk, Szent Tamást közvetlenül elvezeti a Teremtő-teremtmény vonatkozás meglátásához és átéléséhez. A sok hely közül csak a Summa gondolatát idézzük: az esetlegest az jellemzi, hogy „tud lenni és nem lenni”, hiszen úgy lépett be a létezés világába, és ki is léphet onnét; „lehetetlen azonban, hogy az ilyen természettel rendelkező valóságok mindenkor létezzenek, mivel ami tud nem lenni, valamikor valóban nem is létezett"; (ami „mindig" létezik, az szükségszerűen bírja a létet és nem esetlegesen!); így tehát az esetlegesek egész világa „sem létezett valamikor”; éppen ezért egy rajtuk kívüli, önmagában létezőnek kellett létbe szólítania azokat (I. q. 2. a. 3.). A nem-létből a létbe szólítani viszont teremtést jelent (I. q. 44, a. 1.). Ez pedig világosan azt jelenti, hogy mi és egész világunk „teremtmény”, létbe-szólítónk meg a „teremtő". A következtetés, amely ezer korláttal körülzárt világunk természetének felismeréséből és szemléletéből logikusan folyik, első pillanatra túlságosan hidegnek tűnhet. Szent Tamás azonban már a lelkipásztori hangvételű Summa contra Gentiles-ben siet rámutatni arra, hogy a Teremtő valósága lényege szerint a szeretet melegének szétsugárzója. Nem valami belső 208
