Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Találkozás Istennel az emberben

dós megnyilvánulása, s mint ilyen, lelkibetegség. Nem zárható ki mint démoni megszállottság következménye (a kettő közötti különbség nagyon is szembetűnő jelekben mutatkozik meg). Van azonban egészséges és nagyon pozitív megnyilvánulása is a személyi megsokszorozódásnak, amely az üdvösség útján kifejezetten kegyelmi ajándék; „külső kegyelem”, ahogyan azt például Gilbert Greshake értelmezi. Ennek közvetítője az a találkozás, melynek eredménye felülmúlhatja az egyéni aktivitás és erőfeszítés eredményeit, s így az üdvösség ajándéka. Az igazi találkozás eredményezte személyi „megsokszorozódás” ugyanis nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy „a másik” jelenlevővé válik bennem. A szeretett személy valamiképpen belém költözik. Ahogyan a Szentírás páratlan egyszerűséggel és nagy kifejező erővel megfogalmazza: „lakást vesz nálam”, míg én lakást kapok a másik belső világában. Az igazi találkozásban tehát személyes voltomat adom oda a másiknak, a másikat pedig személyembe fogadom anélkül, hogy ez bármelyikünk valóján csorbát ejtene. A leghatalmasabb ajándék ez, melyet az ember Istentől vagy a másik embertől kaphat. Mert ez igazi találkozás azt jelenti, hogy „a másik" szabadon járhat-kelhet bennem, hisz kulcsa van belső világomhoz. Nem tudom előtte bezárni lényem ajtaját. Jelenléte hatással van az én jelenlétemre, s ha emberi lényről van szó, a szeretetben való jelenlét Isten jelenlétének ígéretévé vagy egyenesen követévé válhatik.

Jean-Marie Le Blond jezsuita atya jó nyomon jár, amikor a találkozást a jelenléttel hozza bensőséges kapcsolatba. Nem is lehet ez másképp. Hiszen a „futó találkozások" nem igaziak. S nem igazi a „véletlen találkozás” sem. A „véletlen” lehet bevezető, lehet keret, de nem lehet meghatározó. A személy összekerülhet a másik személlyel kiszámíthatatlan utakon. De maga a találkozás nem lehet véletlenszerű, mert az a felszínen marad, s csupán alibije a személyes kapcsolatnak. Benne az ember nem emelkedik fel lénye magaslatára. A kövekkel és az állatokkal van csaknem azonos szinten, ha nem képes túllépni a szokások vagy az illendőség keretein. Az embernek felül kell múlnia a tárgyak érintkezését. A biliárdgolyók egymáshoz ütődve „találkoznak” egy ponton és eltávolodnak egymástól. Ez minden. De az ember képes arra, hogy fizikai közelség nélkül is találkozzék „a másikkal”, aki lehet Homérosz, Platon vagy Jézus Krisztus. Ugyanakkor képes arra is, hogy a nemiség legmélyebb kapcsolata merő fizikai találkozást jelentsen számára: a kövek találkozását, a testek találkozását, lélek és bensőség nélkül, a másik iránti igazi érdeklődés nélkül, szeretet nélkül. Le Blond is így látja, amikor „Istenélmény és hit” c. tanulmányában ezt írja: „Kapcsolatba kerülhetünk a másik emberrel... anélkül, hogy igazán találkoznánk vele.” Az a találkozás, amely a szónak teológiai értelmet ad, sokkal több ennél. Egyszerre mélyen és Igazán emberi, s ugyanakkor az emberen túlhaladó. Emberfeletti.

Az emberrel találkozva Istennel találkozhatom

A Szentírás szerint „Istent nem látta senki". A közvetlen találkozás a „boldogító színe- látás” ígérete. Istenhez csak a hitben közelíthetünk s a hit bizalma még a misztika Isten- megtapasztalásait is elkíséri. A hitnek azonban a belső tapasztalásban kell kibontakoznia és elmélyülnie, s ez együtt jár — igaz, csak kivételes esetekben — belső megvilágosodással, a megrendítő élménnyel és a bizonyosság megfoghatatlan érzésével Ez az élményszerű tapasztalat az, amely mintegy a közbülső állomás szerepét tölti be az értelemmel és akarattal elfogadott Isten, meg a boldogító színelátás Istene között. Ez egyben a misztika lényege is. Nem matematika ez és nem filozófia. Nem elszánt hitvallás, nem megszentelt dac, hogy minden ellenkező tapasztalatunk ellenére, csak azért is hiszünk. Az akarat állást foglal. Az értelem kutatja Isten létét. A misztika azonban Isten „jelenlétével” foglalkozik. S a hozzá vezető utak racionális elemzése helyett a belső megtapasztalásból él. Az a világa. Benne az ember nem az értelem csatornáin veszi föl a mindenható Valóság információit, hanem személyes volta legbelsőbb fölvevőkészülékének, szívének közvetítésével. Ezt azért fontos tudni, mert Istennel való „találkozásról” csak ebben az értelemben beszélhetünk. Jelképesen ez úgy is kifejezhető, hogy nem a fejek, nem a kezek, nem a testek találkoznak, hanem a szívek, más szóval: a személyek.

Földi létünkben tehát az Istennel való találkozásnak csupán közvetett formái lehetségesek számunkra a végső és teljes találkozáshoz képest Ennek pedig elvileg végtelen lehetősége van. Hiszen az egész teremtett világ lehet élményszerű és belső megvilágosodást eredményező kapcsolatteremtés közvetítője. Erről vall a 148. zsoltár vagy Assisi Szent Ferenc Naphimnusza. Amikor azonban valakit különösképpen megragad a teremtés valamely eleme vagy folyamata, akkor sem maradhat meg az értelmi elemzés síkján. A személy belső megrendülése nélkül nincs igazi „istenélmény”. És nem beszélhetünk „találkozásról". S hogy kit mi ragad meg, az kiszámíthatatlan. Egy orvos számára például a víz jelentette a közvetítőt, amely által megsejtette a Teremtőt. Másoknak a nap. Kant a csillagos ég és a bennünk

199