Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Megváltalak, neveden szólítalak" (Iz 43,1)
Azt külön nem kell kifejteni, hogy a Krisztus-esemény az Isten és ember találkozása volt, hiszen őbenne a Fiú, az Atya örök képmása jelent meg. A megváltás mibenlétét elég annyiban összefoglalni, hogy Isten az embert alkalmassá tette a találkozásra. A nevén szólítás sem általános kifejezés többé, hiszen itt arról van szó, hogy a választottak új és kimondhatatlan nevet kapnak (Jel 2,17), s hogy nevük fel van jegyezve az égben, az élet könyvében (Lk 10,20; Jel 3,5; Fii 4,5). Az „enyém vagy" ígéretet pedig valósággá teszi a gyermekké fogadás és a mennyei örökség biztosítása (Ef 1,18; Rám 8,17). Az örökségről nemcsak tudomásunk van, hanem Isten úgy árasztotta ki ránk a Szentleiket, mint örökségünk foglalóját (Ef 1,14). Ő a hitben és a reményben belső élményt és biztosítékot ad erről a végleges elfogadásról. Mostani témánk azonban nem a teológiai tények felsorolása vagy kifejtése, hanem szempontokat kívánunk adni az istenhithez Arra akarunk rámutatni, hogy a kereszténység csak olyan Istenről beszél, aki az ember előtt tárult ki, és aki örök isteni mivoltában akar az ember jövője lenni. A megváltást hozó és az embert felkaroló Isten úgy jelenik meg a kinyilatkoztatásban, hogy azt emberi vágy és fantázia nem szülhette, itt az Isten mindig felfoghatatlan titok, de úgy, hogy egyetlen lehetséges kielégítője az ember transzcendens szellemi igényeinek. Aki a kereszténység Istenéről és a megváltásról gondolkodik, annak meg kell látni, hogy a Krisztus-esemény nem egyszerűen egy isteni küldöttnek a földi tevékenysége, amelyet Isten jóváhagy, hanem Isten belső szentháromsági életének kitárulása az ember és a világ felé. Itt megtudjuk, hogy már az ember teremtése az Atya és a Fiú belső szeretetének kicsordulása volt (Kol 1,15; Ef 1,3; Rám 8,29), s méginkább az ember megváltása: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16), A kinyilatkoztató Isten nemcsak valamit üzen, hanem mindent kimond és bemutatja magát, hiszen Krisztus mint a Fiú, földi életével egészen az Atyát tükrözi. Az Istent kereső ember módszere általában az, hogy saját szempontjai, megismerő kategóriái szerint keres „egy Istent", s ez az Isten mindig „Valaki" marad, s ez a valaki az emberi én számára nem lehet te. A valakivel soha nem jöhet létre igazi személyes találkozás. A kinyilatkoztatás Istene nem valaki, nem is Ö, hanem „én”. Jézus Krisztus ennek az Istennek a képe: én mondom nektek.. én vagyok az út... én vagyok a világosság... én vagyok az élet. Az ilyen Isten számára az ember mindig „te”. Az egész kinyilatkoztatás személyes megszólítás, személyes ígéret és személyes követelmény. Csak ilyen én-te közösségben élhetem meg, hogy elfogadtak és megértenek. Csak ilyen közösség adja meg a lélektani keretet ahhoz, hogy szabadon kitáruljak, és hogy az elfogadást én is viszonozzam. Az istenkeresés módszerébe állandóan becsúszik az a hiba, hogy olyan Istent keresünk, akit elfogadhatunk. Nem gondolunk arra, hogy a mi befogadó képességünket leszűkíti az emberi rövidlátás Ha egyáltalán Istenről van szó, akkor olyan Istent kell keresni, aki engem elfogad, aki nagyobb mint én, s akinek a gondolatába, irgalmába és erejébe mindenestül beleférek. A Fiú emberrélevése azt bizonyítja, hogy az Atya és a Fiú belső szentháromsági kapcsolatába belefér az ember és az emberiség: minden vágyával, kínjával, gyarlóságával és minden nagyotakarásával. Jézus Krisztus nem tért ki semmiféle emberi probléma elől, hanem azt igazolta, hogy ez az élet összeegyeztethető Isten akaratával, s a bűn minden vargabetűje ellenére is, van megoldás. A megoldás útjai ezek: földi tehetetlenségünkkel szembeállította Isten mindenhatóságát, bűneinkkel szembeállította Isten atyai irgalmát, tévedéseinkkel szemben rámutatott az igazságra, halálunkkal szemben a feltámadásra. Teljes elfogadottságunkat az apostol így fogalmazza meg: „Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg, tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Rám 14,7). Ha a megváltást úgy tekintjük, mint elfogadásunk kifejezését, akkor még egy lényeges szempontot hozzá kell vennünk a megtestesülés módjából. Az Isten Fia úgy lett valóságos ember, hogy beleszületett az emberiség családjába: asszonytól született embersége szerint az, aki öröktől születik az Atyától (cf. Gál 4,4). Ezzel belépett az anya és gyermek személyes kapcsolatába, s ez eleve megkövetelte tőle, hogy egyéni és társadalmi vonatkozásban maradék nélkül ember legyen. De aki isteni személy létére ezt megteszi, az nemcsak kiüresítés az ő számára (Fii 2,6), hanem kinyilvánítása annak is, hogy komolyan veszi az embert, és komolyan veszi saját emberségét. Gyermeki szeretettel, emberi érzelemmel ragaszkodik egy földi anyához, engedelmeskedik neki, tisztelettel tekint rá. Csak így vehette komolyan az egész emberiséget, s csak így vállalhatta egész szívével és leikével a közbenjárói szerepet. Itt tehát olyan Istenről van szó, aki tudott lenni egy közülünk, s amellett nem vesztett el •semmit isteni fönségéből és hatalmából. Azóta mi nem gondolkodhatunk más képben az Istenről, csak abban, amelyet ő bemutatott. Csak az ő embersége és evangéliuma adhatja meg a döntő szempontokat az Istennel való találkozásra. 197
