Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gál Ferenc: A hívő közösség erői
vét vonalán kötelező, hanem távolabbi célja Isten országának valósulása. Azért kell jót tenni, hogy annak láttán az emberek dicsőítsék a mennyei Atyát (Mt 5,16). Viszont a rosz- szat is azért kell kerülni, mert azzal mások lelkében, is kárt okozunk. A védtelen kicsinyek lelkének védelmét a legsúlyosabb szankció biztosítja: ..Aki egyet is a kicsinyek közül megbotránkoztat, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék" (Lk 17,2). Krisztus elgondolásában tehát a vallásos közösségnek meg kell valósítani egy emelkedett szellemiséget, lelkiséget, amely az emberi személy iránt érzett részvét ellenére is határozottan szembenáll a bűnnel, az erkölcsi rosszal. De ugyanakkor alkalmas arra, hogy kiváltsa az egyéni lélek nemesebb elhatározásait. Éppen ez a vonás az, ahol a vallásos, hívő emberek egymásra találhatnak, s az annyira óhajtott meleg, bizalmas közösséget kialakíthatják. Lélektanilag nem szoktuk elemezni Krisztusnak egy kijelentését, amely azt magyarázza, hogy ő hogyan gondolta el a köréje csoportosuló közösséget. Az ószövetségi hivő nép egy családot, egy nemzetet alkotott, tehát az egyének között nemcsak lelki kapcsolatok voltak. Jézus ezzel szemben így nyilatkozik: „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám" (Mt 12,50). Barátságainkat legtöbbször az érdek, rokonszenv és a megszokás határozza meg, s ezért van benne annyi csalódás. Többször kellene arra gondolni, hogy aki megteszi Isten akaratát, az felelősséget érez az emberi kapcsolatok tisztán tartására és a hűségre is. A házastársak, a barátok megválasztásánál és a gyermekek nevelésénél ez nem elhanyagolható szempont. Maradandó, áldozatos szeretetre csak olyanok képesek, akiknek a szeretete mély forrásból táplálkozik, illetve akik gondolnak arra, hogy az is megkapja jutalmát, aki csak egy pohár vizet ad Krisztusban hivő testvérének (Mk 9,41). Ebből a szellemi beállítottságból következett, hogy az egymás mellé, illetve az alá- fölérendeltségben is meg lehet találni az egyensúlyt. Ez a jellemzés, hogy „megteszi Atyám akaratát”, mindenkire egyénileg vonatkozik, s amellett független a származástól, a nyelvi, faji hovatartozástól, az anyagi helyzettől, a világi műveltségtől, a férfi és a nő adottságaitól. Ha ebből a szempontból tekintünk egymásra, meg kell látnunk mindenkiben a mennyei Atya képének valamilyen tükröződését. Illetve önkéntelenül érzünk valamit abból a tiszteletből, ami a mennyei Atya érdekkörét körülveszi. Biztos, hogy az ösztön, az ellenszenv és az érdekösszeütközés itt is jelentkezik, mint zavaró tényező, de legalább tudjuk, hogy milyen alapon lehet a kísértést leküzdeni. Ugyanaz a helyzet az alá-föiérendelésnél. Csak az emberi személy természetfölötti méltósága alapján lehetett kimondani ezt a követelményt: „Aki első akar lenni köztetek, legyen a szolgátok" (Mt 20,27). A szolgálat indítéka nem romantikus humanizmus, hanem az a meggyőződés, hogy egymásban Istennek szolgálunk. A hatalom gyakorlásának felelőssége, az igazságosság, a személyválogatás elkerülése csak ilyen megfontolások alapján valósítható meg. Közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy akár a hatalommal, akár a szeretettel vagy az igazságossággal való visszaélés is a vallásos közösségben ütközik ki leginkább. Itt elméletileg tisztán áll előttünk az eszmény, és azt is tudjuk, hogy megvan a kötelezettség a megvalósításra. Azért a képmutatás, botrány, a bűn az ellentétek szintkülönbségében mutatkozik meg. De az eszmény jelenléte egyben biztosítja a megtérés és a reform lehetőségét is. A természetfölötti erők Amikor az ember sorsáról és haladásáról van szó, nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, amit Aldous Huxley már 1932-ben keserű iróniával kifejtett a „Szép új világ" című könyvében, s ami igazában Madách, Ember tragédiáján is végigvonul, hogy az ember minden eszmét és minden találmányát saját létének lealacsonyítására és veszélyeztetésére használja fel. Ha mi Isten országáról, felsőbb segítségről, természetfölötti erőkről beszélünk, akkor arányban van azzal a kereszténység története? Nem ugyanaz a lapos mindennapiság és közömbösség kíséri a hivő, vallásos közösségeket is, mint ami minden emberi mozgalmat kikezd? Kétségtelen, hogy itt nem imponáló földi erőkről van szó, hanem olyanokról, amelyek Isten végleges tervét, az ember örök üdvösségét valósítják meg. Hogy pedig ezek más kategóriákba tartoznak, mint amire a földi hatalom épül, arra már Pál apostol felhívta a figyelmet: „Úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hivőket." De azt is hozzátette, hogy „Istennek a balgasága bölcsebb az embereknél, és Istennek a gyöngesége erősebb az embereknél" (1Kor 1,21.25). Az emberi bölcsesség és erő az evilági érvényesülést szolgálja, a földi nagyságot. Az isteni bölcsesség és erő az örök cél szempontjait veszi figyelembe. A szembeállítás már ott van ebben a kijelentésben: „Mi hasznára van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16,26). Ha tehát egyáltalán működnek isteni erők a világban, azok az embert az örök cél felé vezetik. Nem automatikusan és nem mechanikusan. Az eddigiekből 191
