Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: A Naptestvér éneke. Assisi Szent Ferenc és az anyagi világ
a Nap nemcsak testvér, hanem elsősorban is „messor”, úr, a Föld pedig nemcsak nővér, hanem anya is. Természetesen arról szó sincs, hogy Ferenc átveszi a mítoszok ideológiai tartalmát, de arról igen, hogy ezek az elemek, ősképek a mindenkori ember számára érvényes pszichológiai jelentésükkel vannak jelen versében. Ferenc egyébként soha nem látott ellentétet a teimészet és a kegyelem között. Az ő nagy megérzéseit, megsejtéseit bontja ki filozofikus nyelven a ferences teológia. Nem véletlen, hogy Szent Bonaventura, ellentétben kora szentségtanával, arról beszél, hogy Jézus Krisztus nem önkényesen választotta ki a kenyeret és a bort, az olajat és a vizet szentségi matériának. Ezek önmagukban, természetüknél fogva már valamiképpen szentségi anyagok, mert a teremtés révén Isten életét hordozzák és közvetítik az ember számára. — Ez a ferences anyagszemlélet nem panteista, mert Isten személyes és transzcendens létét nem tagadja. Az akozmikus, személyes keresztény misztika itt olvad természetes és egyetlen egésszé a pogány kozmikus misztikával. A Nap, Hold stb. képe nincs „lefröcskölve” szenteltvízzel, hogy szent legyen, hanem létük legmélyén szentek. És nemcsak a külső világ, hanem az ember tudatalatti mélységei is. Az egész természet nyitott az Istenre. Világosan előtűnik ez a Nap képében, ahol a szerző ki is mondja, hogy a Nap természeténél fogva a Fölségesről, a Magasságbeliről hordoz jelentést. Itt Ferenc kulcsot ad a kezünkbe az elemzéshez. Ezt többé nem ismétli, de ezzel az összes kozmikus elem és azok pszichikai tartalma egy Istennel kiengesztelődött univerzum békéjét sugallják. A kozmikus elemek sorrendjével hangsúlyozott „nemiség" még konkrétebb formát ölt a jelzők által. Nem véletlen, hogy a Tűz, mely hímnemű, és „akit” költőnk „testvérnek" szólít, ilyen férfias tulajdonságok hordozója, mint: robusztus, erős. A dinamizmus, az erő jellemzi. A Víz pedig, aki nővér, olyan hasznos, alázatos, drága és tiszta, mint egy szeretetből szolgálni tudó valóságos nővér. — Az egész vers teljes elemzését itt nem adhatjuk. Csak leglényegesebb mozzanatait mutatjuk be annak igazolására, hogy Ferenc a megtestesülést komolyan véve, komolyabban talán, mint előtte bárki, — az anyagot, a természetet (saját emberi természetét is) úgy tekinti, mint Istenhez vezető utat. Nála nyoma sincs a fentebb vázolt dualizmusnak; testvérnek-nővérnek nevezi nemcsak a külső természetet, hanem a psziché ősi erőit is. Egyetemes, soha nem tapasztalt kiengesztelődés éneke ez. A két versszak, mely az embernek emberrel és az embernek saját halálával való kiengesztelődését énekli, az úgynevezett „kozmikus” ének szerves része. Egyetemes kiengesztelődésről van szó. — Az első és az utolsó versszak keretezi be a verset. A transzcendens Isten dicsérete: Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tied a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás. Minden egyedül téged illet, Fölség, és nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. (...) Dicsérjétek az Urat és áldjátok, és mondjatok hálát neki, És nagy alázatosan szolgáljátok. A két keret-strófa Ferenc lelkének legmagasabb vágyát, Istent dicsőíti. Biblikus és liturgi- gus reminiszcenciák felhangjai színezik át. Az első versszak maga is két részre oszlik. A kettő között feszültség van, mely művészi módon előre jelzi az egész ének alapvető problémáját, illetve ennek feloldását, mely a vers igazi mondanivalója. Ferenc vágyakozik Isten után. A korabeli udvarló költészet alapmagatartásával, elragadtatott csodálattal áll szerelme tárgya előtt. Isten úgy jelenik meg, mint egyedüli és egyetlen jó. Ez is bizonyítja, hogy a Laudes, a dicséretek nem Istennek és a teremtményeknek szólnak, hiszen a terem'mény csak annyiban jó, amennyiben köze van az egyetlen és legfőbb Jóhoz. Ferenc egyedül Istent akarja dicsérni: a teremtményekkel együtt, mint egy kórussal, a teremtmények által (eszköz) és a teremtmények részéről némán zengett dicséretet mondja ki, esetleg a teremtmények miatt és azokért. Egyedül a Fölséges Isten felel meg Ferenc vágyai mértékének. A Káptalanhoz írt levelében beszél erről: „Mindenható Isten... add nekünk... hogy eljuthassunk egészen tehozzád, Fölséges.” Ez a cél azonban az ember erejét teljességgel meghaladja. Az adorációnak itt csendbe kellene fulladnia, hiszen a dicsérő nyelv önmagát ítélte hallgatásra. A transzcendens Isten felé irányuló minden törekvés kudarcra és kielégületlenségre van ítélve. S mindez nem a korabeli udvarió költészet irodalmi fogása csupán, hiszen Ferenc szenved az Istentől való távolság miatt. Mégsem fejeződik be itt az ének. Francesco tovább énekel, sőt az utolsó verszakban azzal foglalja össze költeményét, hogy mindenkit és mindent felszólít Isten dicséretére. Közben közvetítőt keres és talál: a legegyszerűbb anyagi elemekhez és azok által jelzett emberi pszichikai 15
