Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Soóky István: Az egyházi zene és a lelkipásztor

meretlen felé vezetett. Új formákkal, új nyelvezettel megalkotta a gregorián mellé a má­sik zenei birodalmat: a klasszikus polifóniát. Ennek a többszólamúságnak a lényege, hogy minden egyes szólamnak legyen saját mondanivalója önálló melódiával és önálló ritmikával a gregorián hangnemek alapján. A klasszikus polifónia a karénekeseknek is és a hallgatóknak is komoly zenei élvezetet jelent. Ez a világ a hangoknak fényes, gazdag birodalma, a kórusművészet legmagasabb technikájával, a vallásos érzelmek mélységével és gazdagságával. Amíg a gregoriánban az elmélkedő áhítat az uralkodó, addig a klasszikus polifónia a vallásos érzelmek kitö­rése s ünneplő ragyogó öltözete az örvendező vagy bánkódó léleknek. Érintenünk kell a modern zenét, amely napjainkban egyre nagyobb teret hódít az egyházi muzsikában is. - Az egyház mindig elismerte és elősegítette a művészetek haladását; fölfogadta a liturgia szolgálatába mindazt a szépet és jót, amit az emberi szellem a századok folya­mán alkotott, — természetesen a liturgiái előírások keretén belül. Következésképpen a leg­modernebb zenét is lehet alkalmazni a templomban, ha fel tud mutatni olyan művészi, komoly kompozíciókat, melyek méltók a szent cselekményekhez. — Minthogy azonban a modern zene főleg világi célok szolgálatára keletkezett, nagyon kell vigyázni, hogy a modern stílusú egyházi kompozíciókban ne legyen semmi világias, hogy ne emlékez­tessenek színházi, tánc és egyéb motívumokra és, hogy külső formájukban se támasz­kodjanak a világi zeneművek menetére. - Abból, hogy valamely műalkotás régi, nem következik, hogy jó is; ha viszont modern, az még nem jelenti azt, hogy rossz, vagy ke­vésbé jó. Egységes szemszögből kell bírálnunk a régit és újat egyaránt: megfelel-e a „szent, művészi és egyetemes” hármas kritériumának! Az egyházi zene oktatása a gyakorlatban Egészen természetes, hogy az eddig elmondottakat az énektanárnak meg kell ismer­tetnie növendékeivel. Ez azonban nem elég. Kell, hogy lelkűk át is itatodjék a szent zene szépségével, formálja ízlésüket és kedvező irányba alakítsa egyéni tulajdonságaikat is. — Itt természetesen nagyon szoros kapcsolatnak kell kialakulnia tanár és növendékek kö­zött és az adott lehetőségeket maximálisan ki kell használni. Sajnos, az oktatás a gya­korlatban nem egyszerű, nem problémamentes. Kevés az óraszám. Maguk a növendé­kek is „melléktantárgy”-ként kezelik az énekoktatást. Tanulásába nem sok energiát fek­tetnek. Sokan az ének és zene általános iskolai alapjaival sincsenek tisztában. Néhá­nyon pedig eleve „botfülüeknek” tartják magukat, ezért meg sem próbálkoznak bele­kapcsolódni az énekórák munkájába. A fenti nehézségek miatt azonban nem eléged­hetünk meg alacsonyabb követelményekkel. A tanárnak kell leleményesnek lennie és a lehetőségen belül minden módszert megragadnia a fiatal lelkek szent zenével való fel­töltéséhez. Lebegjen a tanár szeme előtt Kodály ismert megállapítása: „botfül" nincs! A leggyen­gébb hallású tanulónak is meg lehet nyitni a fülét hosszú, türelmes, fáradságos mun­kával. Egy másik Kodály-i idézet: „Meg kell keresni a hamis éneklés okát és javításának módját”. Ne sajnálja idejét a gyengék külön korrepetálására, egyéni elbeszélgetésre. Ilyenkor a legtöbb tanuló lelke kitárul, elmondja problémáit. Hi­szen nem egy esetben idegrendszeri feszültség az okozója, ami alól föltétlenül fel kell őket oldanunk! Ezek ismeretében szinte mindenkit el lehet indítani a tudás felé vezető úton. Énekóráinak színvonalát ne engedje csökkenni, de mégse a szigor, keménység jel­lemezze azokat, hanem bizonyos fokú feloldás: a szentnek, a szépnek együttes élvezete, amelyben mindenkinek öröme telik. Használja okosan és minden lehetséges alkalom­mal az általában gazdag lemeztárat. Hallgasson velük sok zenét. Ez néha minden ma­gyarázatnál többet ér. Megízleli a zene szépségét, áhítatát. Ne mulassza el óráin a rendszeres hangképzést. Erre nemcsak a gyenge hallásúak- nak, hanem mindnyájuknak szükségük van. Nagy gonddal foglalkozzék a kórus mun­kájával. Fokozatosan haladjon a könnyűtől a nehéz, az egyszerűtől az igényes művek betanításáig. Nem egyszer a kórusban való szereplésen keresztül érzi meg a kispap a művészit, a szépet. — A kevés óraszám miatt természetesen mindezeket nem tudja ma­radéktalanul megvalósítani egyetlen énektanár sem. Ezért úgy szervezze óráit, hogy egy- egy anyagrésznél — ahol csak lehet — mutasson rá röviden az elméleti tudnivalókra, vagy emelje ki a műben rejlő szépséget, gazdagságot. A további feldolgozást, esetleg zene- irodalmi anyag hozzáolvasását bízza a növendékekre. Ezzel rászoktatja őket az önkép­zésre, amire majdani pasztorációs munkájában nélkülözhetetlenül szüksége lesz. Egy pap sem elégedhetik meg a szemináriumban magábaszedett elméleti vagy gyakorlati anyag­gal. Állandóan tanulnia kell, hogy másokat taníthasson! - Az önállóan feldolgozott anyagrészről célszerű időnként beszámoltatni őket. Különben fennáll a veszély, hogy az önképzést semmittevés váltja fel. Utólag pedig ezeket pótolni nem lehet. 186

Next

/
Oldalképek
Tartalom