Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Zsirai Szabó Zoltán: Lelkipásztorkodás és a művészet találkozása
zengésben? Ma mór nem lehet vitatni, hogy igen. Több szélsőséges kísérletezés mellett ma már vannak a modern művészetnek is klasszikusai, kialakult törvényei és stílusjegyei. Egy bizonyos: korunk már kiheverte a historicizmus tragikus korszakát, mely nem ismerte az eredetiséget, hanem csak a lélektelen utánzást (neoromán, neogót, neobarokk stílus). Istennek hála, ma sok művész ismét egészséges alapon áll. Művészi tevékenységük olyan műveket hoz létre, melyeket nagy formaerő és bensőség jellemez. A mai művészek fiatalos lendülettel nyúlnak vissza az ősi, nemegyszer archaikus formákhoz s elgondolásaik eredetisége minden más kor művészetétől megkülönbözteti őket. Munkáikban lényeges vonás az anyagszerűségre, szakszerűségre való törekvés. A mellékes és ráaggatott díszítő elemektől elfordulva, a dolgoknak lényegi mivoltát akarják bemutatni. Sokuknak sikerül az eszmék gazdagságát és mélységét az elgondolható legegyszerűbb formában kifejezni. Korunk művészei e vonásokkal alakították ki a modern művészet jellemvonásait. Ezzel talán a modern művészet legjobbjai, Assziszi Szent Ferenc eszméjének megvalósítói lettek, aki a külső javak nélküli szegénységben a belső, lelki, sőt isteni javak gazdagságát kereste és találta meg. Az ilyen művész a látható, hallható, érezhető feletti világba nyúl és emel bennünket. így megsejteti az Isten transzcendentális világát, azt a világot, mely után az ember igazi, benső énjében állandóan vágyódik és, melyet keres az igaz, a szép és a jó elvi magaslatain keresztül. Amikor szomorúan állítjuk össze a lehangoló statisztikát felnőtt híveink vallási gyakorlatainak megcsappanásáról, és állapítjuk meg a tényt, hogy hazánk ifjúságának csak elenyésző százaléka hallgatja egyházunk tanítását, akkor világosan kell tudnunk azt is, hogy a művészet nyelvét, tanítását érti és töretlen odaadással hallgatja. Azok, akik meghasonlottan vagy számtalan más szempont miatt elfordulnak a vallásos beszédtől, a művészet hangját, néma igehirdetését, vallomását áhítattal hallgatják. A mélyebb megértésre, átélésre segítésben, sőt a közízlés nevelésében azonban papságunknak óriási szerepe van. A művészetben rejlő lehetőségek kibontásának feltételei vannak. Az első az, hogy a lelkipásztor a művészettel és művészekkel dialógusban legyen. A művészek gyakran túlfűtött, kreativitással teli, olykor „nehéz” emberek. Ha a lelkipásztor a velük való érintkezést épp ezért is elkerüli, véleményüket nem kéri, ezáltal talán több nyugalma van, talán zavartalanul tevékenykedhet. Az ilyen mentalitású pap azonban a tevékenykedésből is kifogy, mert, aki tilalomfa módjára, madárijesztőként lép fel, az nemcsak a művészeket riasztja el, hanem sok más embert is, akiktől lenne mit tanulni illetve, akikhez lenne mondanivalója. Annak ellenére, hogy a művészek érzékenyebbek akár az esetlen, ügyetlen lelkipásztorkodással vagy éppen a látványos, „pódiumon végzett1 pasztorációval és egyéb apróbb disz- szonanciákkal szemben is, mégis bennük szövetségest kell látnia a lelkipásztornak. A művészet és a művész sok mindent nem tud eltűrni, de a dialógust azt vállalja. A művészet által felkínált lehetőségek kibontásának másik, az előbbinél is fontosabb feltétele, hogy a pasztorációra készülők, már teológus korukban egy életre szóló élményszerű barátságot kössenek a művészettel. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy azok a papok képesek pl. zenei élménnyel gazdagodni és híveiket is gazdagítani, akik kispap korukban megszerették a gregorián éneklést, a zenét. Nekem is egyik legkedvesebb, legféltettebb kincsem az uzuális. Egy-egy ünnepkör előtt elénekelt introitus, antifona vagy himnusz minden más élménytől különböző zenei erőtér sodrását adja. Valami hasonló élményanyagra, az életet átható, aláfestő különös légkörre, a művészet légkörére van szükség ahhoz, hogy előre gyártott formák, képletek nélkül a lelkipásztor megtalálja a lehetőséget a művészet kincsesládájának kinyitására és abból - mint a jó házigazda - régit és újat hozzon elő. Amikor a művészet pasztorációs szerepéről szólunk, akkor nem holmi érzelmi pótlékról, hanem reális erőforrásokról beszélünk. Olyan energiaforrások kezelői vagyunk, amelyek a Szentlélek új fuvallatára segítik az egyházat, hogy megújuljon és megvalósítsa a hivatásul is benne rejlő örök fiatalságot. Tanulmányom nézőpontjának megjelölésére Sík Sándor gondolatait használtam fel, melyek az Isten felé vezető utunkon arra ösztönöznek, hogy: „Szeresd a múltat: a tiéd! Vért szívj belőle, Vért és velőt, tűz-elevent Öntözni a sovány jelent. ..” E nemes feladat megvalósítása a múlt, jelen nagy értékeit hordozó művészet segítőtársul, barátul választása nélkül aligha lehetséges. A művészet és lelkipásztorkodás sokrétű kapcsolatának, színes szőttesének, pár erőtér vonalának csak intonációját adhattam. A megvalósítás a kórus együtt lélegzésén, egyenként pedig a lehetőségek felismerésén és megélésén múlik. 183
