Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Bellér Béla: Művészetek Nagy Lajos korában
az 1487. évből származó előadása szerint Nagy Lajos egy ízben (valószínűleg 1377-ben) olyan hatalmas török túlerővel került szembe, hogy már a menekülésre gondolt. Ekkor azonban álmában megjelent a máriacelli Szűzanya, és győzelmet ígért neki. ígérete zálogául otthagyta a király mellén celli képmását. A csodás ígérettől és zálogtól föllelkesült magyar sereg győzelmet aratott. A győztes hadsereg Máriacellbe vonult, hogy a király lerója háláját. „Mivel Lajos király — írja Mannesdorfer — az ott állott kápolnát (sacellum) igen szűknek találta, tehát lebontatta, és a mostan fennálló kegytemplomot saját költségén felépíttette. Felajánlotta egyúttal az említett, arannyal és drágakövekkel díszített képet, ... szent ruhákat, számos más ékszert..., melyek mind címerével vannak ellátva, és mind e napig a kincstárban őriztetnek." A bencés krónikás előadása alapján arra a következtetésre jutunk, hogy a máriacelli középkori szentély építésében Nagy Lajosnak döntő szerepe volt. Vitathatatlanul az ő érdeme a régi kegykápolna megépítése. De a XIV. századi szentélykörüljárós csarnoktemplom kiépítéséből is derekasan kivette részét a magyar király. A gótikában a szobrászat és a festészet felszabadul az építészet egyeduralma alól, és a lelkipásztorkodásban is önálló funkcióhoz jut. A szobrászat anyaga és stílusa szerint három csoportra osztható: kő-, bronz- és faszobrászatra. A kő- és bronzszobrok az udvari kultúra világának vallási eszményeit tükrözik. A hithűségtől és hőseiességtől áthatott lovagokat állítják elénk, akár a magyar szentkirályok, István, Imre és László, akár a mennyei lovagrend vezére a bizánci egyház katonaszentje, Szent György az ábrázolás tárgyai. A nagyváradi szobrászműhely tagjai, Kolozsvári Márton és György a három magyar szentkirálynak gyalog- (1360 vagy 1370), a „kegyes" Lászlónak azonban lovasszobrát (1390), hermáját (1370) és fejereklyetartóját is megmintázzák. Szent György szobrát ugyancsak ők alkotják remekbe (1373). A prágai Hradzsinba alighanem a pozsonyszentgyörgyi templom főoltáráról került. A lovagvilág kőből faragott és bronzba öntött égi és földi mintaképeivel szemben a faszobrok elsősorban a városi polgárság vallásos eszményeinek kifejezői. A polgárok körében elterjedt oltáralapítási szokás, a saját oltár díszítésére irányuló jámbor igyekezet hozta létre a faszobrászat e korabeli legjelentékenyebb alkotásait, a nagyméretű, építészeti keretezésé, fára festett vagy domborművekből, képtáblákból összeállított ún. szárnyasoltárokat. Ezek eredeti formájukban nem maradtak ránk, így hát csak egyes elemeit vizsgálhatjuk. Pl. a feszületeket. Ezek még korunkban is — egészen a XIV. század második harmadáig — a román kori formát őrzik, vagyis a halálon is győzedelmeskedő Krisztust állítják elénk. Ez az ábrázolás nem felelt meg a vallásban is emberi közvetlenségre, személyes részvétre sóvárgó polgárnak. így jelenik meg a Szepességben a század utolsó harmadában a gótika stílusában fogant kereszt, az ún. Ungarkreuz, amelyben a ferences misztika hatására a szenvedő Istenember meggyötört alakja lép a diadalmas Krisztus helyére. Ugyanez az elmélyült, szinte családias jellegű vallásosság hozza létre azokat a szívünkhöz nőtt ábrázolásokat, amelyeket mi örökérvényűeknek hiszünk, javarészüket azonban ez a kor hozta létre. Ilyenek a szepesdaróci kálvária a kereszt tövében Szűz Mária és az evangélista Szent János alakjával, a felsőerdőfalvi Mettercia (Mária harmadmagával: gyermekével és anyjával) és nem utolsósorban a ruszkini Madonna a gyermekét karjában tartó, álló Istenanya ábrázolásával (1340—1360). A ruszkinit aztán a különböző Madonna-típusok gyönyörű sora követi, köztük a földöntúli bájt sugárzó szlatvini „szép Madonna” (1340—1360). És említsük meg végre az első magyar Piétát, a héthársi „Mater dolorosat", az anyai fájdalomnak halhatatlan kifejezőjét. A XIII—XIV. század misztikájának magyar Boldogasszonya, ő a fájdalmas Anya, akinek ajkáról olyan szívbe markolóan és mégis oly gyönyörűségesen árad a panasz: „Valók siralm tudatlan: / Siralmmal sepedek, / Bual aszok, epedek." A vallásos élménykeltésnek, jellemformálásnak hatékony eszközévé válik ebben a korban a festészet is. Két műfaja, a falkép és a miniatúra „királyi” műfajok. Megrendelőik a feudális vezető rétegből, a királyból és közvetlen környezetéből kerülnek ki. Mind a kettő ebben a században éri el fejlődésének csúcspontját. Ezzel szemben a módosabb polgároktól felkarolt táblakép-festészet csak a következőkben. A festészet fő témája ebben az időben is a Biblia, különösen a Jézus és Mária életéből vett megható vagy megrázó, érzelmileg elmélyíthető, elmélkedésben átélhető jelenetek. A század penitens, bűnbánó szellemének megfelelően nagy teret kap a szenvedéstörténet, a passió (esztergomi királyi kápolna, Csetnek, lőcsei minorita-templom, Zsegra). Ezenkívül feltűnnek a képeken a keresztény életideál legáltalánosabb kifejezői, a próféták, apostolok, szentek (esztergomi királyi várkápolna, lőcsei Szent Jakab templom), köztük a magyar szentek. Különösen László, a szent lovagkirály, akinek dicső emlékét hűségesen őrizte a kisnemesség az ország egész területén (Nagylomnic, Zsegra, Bögöz, Gelence, Székelyderzs, Homoródszentmárton, Bántornya, Úcsa, Tereske stb.). Az erkölcsi nevelés ihletői az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit és a hét főbűnt bemutató ábrázolások (lőcsei Szent Jakab 175
