Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Bellér Béla: Művészetek Nagy Lajos korában
méből mindörökre győztesen kísértései fölött, s két oldalán Szent Ágoston és Szent Jeromos: az írás és a Tanítás nagy szentjei, nekünk is oly kedves két szent. A három szobor alatti részen Jézus és a tizenkét apostol alakjának ugyancsak fából faragott domborműve: jelezve hitünk végső alapját és rá támaszkodó oszlopait. A galérián más művészek alkotásai láthatók, szintén érdemesek a megtekintésre. De már csak azért is érdemes volt felmenni1 erre a galériára, mert innen visszatekintve még egyszer láthatjuk az isenheimi oltár fő képét, a Golgotát, most nagyobb távlatból. Mathis Mester, köszönjük ezt a rövid, de csodálatos lelkigyakorlatot! Az hiszem, nem lehet elfelejteni. Hogy mennyire nem lehet elfelejteni, azt bizonyítja, hogy hazatérésünk után talán egy évvel verseket olvasva, az egyikről ez az oltár jutott eszembe. Nem a Golgota-kép, hanem az Angyali üdvözlet, amelynek látványa sugallta nekem az egész oltárra vonatkoztatott címet: „a megváltás gyötrelmes gyönyörűsége.1' Ide kellene iktatnom a verset, mert alkalmasabbnak ítélem a magam dadogásánál arra, hogy visszaadja azt a hangulatot, amit Mathis mester képe keltett bennem. Nem tudom egyébként, hogy az én fantáziámban kapcsolódik-e csak össze a kép és a vers vagy az íróéban is. A vers Rónay Györgyé (forma szerint két vers, de tartalom szerint egybefonódnak, egyek), az utazásunk utáni évben megjelent „Téltemető” c. kötetből, a versek keletkezése azonban 1951. Címük: „Annun- ciáció” és „Mária Éneke”. Gúthy Andor MŰVÉSZETEK NAGY LAJOS KORÁBAN A lelkipásztorkodásban kibomló művészet az egész középkorban, így a 600 éve halott Nagy Lajos korában is, a művészeti megnyilatkozás legfontosabb területe. Tökéletesen igaz, hogy „mindazok az emlékek, épületek, képek, szobrok, kelyhek, ötvösművek, kódexek ..., amelyeket a művészettörténet ma számon tart, s amelyek a középkori művelődést visszatükrözik, igen nagy részben egyházi férfiak megrendelésének köszönhetik keletkezésüket” (Má- lyusz Elemér). A képzőművészet pasztorációs felhasználásának általános elvi lehetőségét és konkrét kereteit egyaránt a vallásnak olyan strukturális elemei határozzák meg, mint az ideológia - ezen belül mindenekelőtt a teológia, vallásos filozófia —, az érzelmi kötődés, a kultusz, vagyis a szertartások összessége és végül azok a szervezetek, intézmények, amelyek mindezeknek helyet adnak. Mielőtt tehát szemügyre vennők a Nagy Lajos-kori művészet egyházi megjelenési formáit, legalább egy pillantást kell vetnünk a XIV. század meglehetősen ismeretlen, vallásos életére. A vallásos élet átalakulása A vallásos életről nyert kép roppant bonyolult és ellentmondásos; egyes oldalai, vonatkozásai állandó fénytörést szenvednek. Uralkodó vonásának mégis az tűnik, hogy a pápák „avignoni fogságához" (1305—1377) kapcsolt visszaélések élénk visszhangot váltottak ki a hivő tömegekből, amelyek egy, minden szennytől megtisztított, elmélyült és bensőséges vallásosság tiszta forrása után sóvárogtak. A kegyetlenül elnyomott, de a csöndben, szétszórtságban is továbbélő waldensek, az Assziszi Szent Ferenc eredeti eszméihez hamisítatlan tisztaságban, kompromisszumtól menten ragaszkodó spiritualisták hatására egyre harsányabbá vált a követelés, hogy az egyház térjen vissza az apostoli idők életmódjához, a pápa „primus inter pares”, első legyen az egyenlők közt, aki nem abszolút hatalmánál, hanem erkölcsi tekintélyénél fogva élvez elsőbbséget a keresztény világban, akárcsak az ősegyház idején, Ez azonban nem csupán az egyháznak fejében és tagjaiban való megreformálását, nemcsak a pápai abszolutizmus megszüntetését jelentette volna, hanem egyben a régi püspöki egyház helyreállítását, amelyben az egyházi szerveket az arra hivatott tényezők, a klérus és a nép vagy legalábbis a káptalanok választják. A XIV. század azonban nemcsak az egyházi hierarchia, hanem a teológia és a filozófia válságát is meghozta. A késő skolasztika Aquinói Tamásnak 1323-ban történt szentté avatása óta lényegében tomista lett. Más rendek is elfogadták e tant, mint pl. az ágoston- rendiek. De a ferencesek közt is voltak hívei. Ugyanakkor a XIV. század nagy ferences teológusai és filozófusai, az angol Duns Scotus és William Ockham már feszegetik ezt a nagy szintézist, a kritikai gondolkodás új lehetőségeit keresve. Az általánossal a különöst, 171
