Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Gúthy Andor: A megváltás gyötrelmes gyönyörűsége
Megváltónak a jelképe, itt is félreérthetetlen szimbólum, s amit valaki a szenvedő Krisztus alakján hiányolhat, a megváltás gyönyörűségének a visszfényét, azt itt találjuk meg a Bárány szelíd és komoly, de játékosnak is felfogható mozdulatában, már vigasztalást sugárzó parányi alakjában. És mindezt megfontolva talán már azt is észrevesszük, hogy Krisztus kínba merevedett széttárt ujjai tenyerét felfelé fordítják, az Atya kegyelmét esdve számunkra, holtan is imádkozva értünk. Két megfeszített karja is mintha ölelésre volna tárva, még ha a sötétségnek ebben az órájában látszólag csak a semmit öleli is: valójában ez az ölelés az egész világnak szól. Kell, hogy érezzük mi is ezt az ölelést. Ehhez azonban oda kell állnunk nekünk is a Kereszt alá. Persze, erre is csak a magunk gyarló módján vagyunk képesek, ám az ő szenvedésének azt a töredékét, amit hordoznunk kell, próbáljuk meg Vele együtt vinni, Kirenei Simonként, kényszerítve is vállalóan. Ilyenkor tudunk igazán Vele lenni. És hát persze ott állunk minden szentmisén is a kereszt alatt, hisz úgy tanítja egyházunk, hogy ott Krisztus keresztáldozata, nem megismétlődik, de megjelenítődik. Minden Űrfelmutatáskor és minden szentáldozáskor ott állunk hát mi is a Golgotán, de már nem olyan aléltan, mint az igazi szemtanúk, hiszen mi ilyenkor az úrvacsorában már a Feltámadásban is részesülünk, nemcsak a Kereszt alatt állunk, hanem a feltámadott "Or társaságában is vagyunk, nem a halott Krisztus testét vesszük magunkhoz, hanem a feltámadottét, joggal tölt el hát elsősorban mégis az öröm. Ilyenkor a megváltás gyötrelmes gyönyörűségéből mégiscsak a gyönyörűség ragad meg jobban. Hiszen a feltámadásnak is tanúi kell, hogy legyünk, egészen a föld végső határáig, amint az Úr utolsó szavai parancsolják, melyeket a földről való eltávozása előtt mondott (ApCsel 1,8). Igen, tanúskodnunk kell, de hogy ezt tehessük, át kell élnünk azt, amiről tanúskodunk. Ezt viszem haza elsősorban Colmarból: nem elképzelnünk kell, hogy Jézus mellettünk áll, hogy beszélgetünk vele, hogy sétál velünk az utcán, ahogy eddig tettem sokszor imádság közben, nem elképzelni, hanem észrevenni és tudatosítani, hogy valóban ott van; igen, csak meg kell szólítanunk, nem a távollevőt, hanem a velünk járót. Bár sohase feledkeznénk meg róla, hogy semmilyen helyzetben sem vagyunk egyedül ... Nos, nézzük most tovább, mire tanít még Mathis mester! — A kép alatt, a predellán (oltárpolc: a gótikus szárnyasoltár alsó része) a sírbatétel jelenete. Ezen már nyugodt Krisztus-arcot látunk: a fájdalom utáni elpihenés kifejezésével. A szárnyakon két szent képe, egy vértanú és egy apát (talán Szent Sebestyén és Szent Antal): vértanúságra is készen állva kell kitartanunk az apostoli tanításban. A fő oltárkép hátoldalán a megváltás első és befejező mozzanatait látjuk: az Angyali üdvözletét és a Feltámadást. Tulajdonképpen az elsőnek adtam magamban ezt a címet: „a megváltás gyötrelmes gyönyörűsége”, de utóbb az egész összefüggő alkotást ezen a néven őrzöm magamban. Az általam látott sok-sok Angyali üdvözlet-kép közt, azt hiszem, egyetlen egy sincs, amelyen ne az öröm, a megváltás gyönyörűsége ömlenék el. Még akkor is, ha szent komolysággal ábrázolja a Szüzet és az üzenethozót, mint Leonardo nagyszerű képe az Uffiziben. Grünewald angyala mintha fájdolmas hírt hozna Máriának, amint meghajtja fejét és ujjával rámutat a térdepelve imádkozó Leányra. S Mária félrefordított szép arcán mintha nemcsak az a zavar és tanácstalanság tükröződnék, amelyről Szent Lukács ad hírt (Lk 1,29), hanem a fájdalom előérzete is, még mielőtt a Gyermek bemutatásakor Simeon megjövendölte volna, hogy lelkét hét tőr járja majd át (Lk 2,35). Igen, bármilyen gyönyörűség lehetett is az isteni kegyelem bőségének a kiáradása, a Messiás anyjául való kijelölés, a „legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38), nemcsak a gyönyörűségre, de a gyötrelemre is igent mondott. Az Úr Szolgáló Leánya meg kell hogy sejtse már az Angyal köszöntésekor, hogy Messiásnak és a Messiás Anyjának lenni nem az emberek gondolata szerinti kiváltságot jelent. Ezt olvasom le Grünewald képéről, s van-e ennél valószínűbb elgondolás? Igen, Mária nem a csókolgatni való bájos és szent kismama ezen a képen, hanem az első keresztény, elsőként megváltott testvérünk, a „küzdő” egyház jelképe. Itt látjuk azután az Angyali üdvözlet szomszédságában, a Golgota-oltárkép hátsó oldalán, a Feltámadás képét. És ha az előbbivel kapcsolatban egyesek a túlzó realizmust emlegetik, ennél a képnél erről bizonyára szó sem lehet. A három, rémületében hanyatt eső, bukdácsoló, földre lapuló katonát kivéve bizonnyal semmi sem „reális” ezen a képen. És ez a három alak sem olyan realista, mint más festők hasonló tárgyú művein. Nem békésen szunyókálnak, nem is egyszerűen csodálkozás vagy ijedtség látszik rajtuk. Mozdulataik s arcuk (csak egyiküké látszik igazán) azt tükrözi, hogy valami hallatlan, soha nem látott, valami képtelen dolog történt, amivel szembenézni nem lehet. A festő sem lehet „szemtanú” ennél a jelenetnél, hiszen ennek nem volt más tanúja, mint maga az Isten. Krisztus alakja nem diadalmas bajnokként lép ki a sírból, mint annyi képen, például az ismeretlen Prágai Mester remekművén az ottani Nemzeti Múzeumban. Nem! Sugárzó alakja az őt körülvevő fényáradatban szinte tűzhányóként robban ki a sírból s lebeg a magasságok felé, az Atya jobbján őt váró dicsőségbe. Ez a Krisztus nem negyven napi újabb földi létre kelt 169
