Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: A hit és művészet új párbeszéde
Az egyházatyák a képrombolás idején kidolgozták a képtisztelet keresztény tanítását, - ide, mint forráshoz térnek ma vissza korunk művészei az egyházművészet hiteles megújítása érdekében. — Az első keresztények ugyan még tartották a zsidóság bálványozástól védő képtilalmát (vő, Kiv 20,4—5), de a hellén kultúra hatására, hamarosan feltűntek az első Krisztus- és Mária-képek. Areopagita Dénesnek, Szent Pál athéni tanítványának tulajdonított írások (III—IV. sz.) adták meg az alapot: Az egész teremtés Istenre, az Ősképre hasonlít. Damaszkuszi Szent János (t753) a képteológiájában az Igét összekapcsolja a Képpel (Logosz-eikon) és ezen a módon Isten képe minden összefüggését feltárja: — 1. A Szentháromság életében a Fiú az Atya örök Képmása (belőle ered minden emberi kép és alkotás). — 2. A teremtő Isten saját képére alkotta az embert. Az Isten terve szerint élő ember létében és minden művében ezért a Teremtőre mutat. — 3. A Fiú, az Ige, az Atya örök és tökéletes Képmása emberi alakba testesülve vált „láthatóvá" Jézus Krisztusban, aki a kinyilatkoztatást nemcsak szóval, hanem látható, személyes képével tette érzékeinkkel felfoghatóvá.11 Damaszkuszi Szent János így vezeti le, hogy hitünk nemcsak szóval, hanem képpel, és más alkotással, így a művészettel is hirdethető. Amint az ember példaképe lehet a másiknak, és utánzásra indíthat, úgy van a hitünk igazságait ábrázoló képeknek lelki pásztori-tanítói funkciójuk. I, Germanikosz pátriárka (f733) különösen azt hangsúlyozza, hogy a „szentkép” (ikon) az igehirdetés szavait teszi láthatóvá, jóra indít, megrendít, és ezen a módon kegyelmet közvetít. Ámde nemcsak a kereszténység kezdetén, hanem ma is „szüksége van az egyháznak a képre. Az evangélium számos képpel és hasonlattal tanít. Szabad és kell is képekkel szemléltetni. Az Újszövetségben maga Krisztus nevezte magát Képnek, a láthatatlan Isten Képmásának. Az egyház tehát nemcsak az ige (a szó) egyháza, hanem a szentségek, a jelek és szimbólumok egyháza is. Az ige mellett, már kezdettől képekkel is szemléltette az üdvösség üzenetét, és ez történik napjainkban is. A hit nemcsak a halláshoz folyamodik, hanem a látáshoz is, mert mindkettő az ember alapképessége” (id. II. János Pál müncheni beszédéből). Az igehirdetés művészete Amíg a keleti egyház inkább az ikontiszteletet őrizte meg, addig a nyugati egyházban, főleg a bevándorolt sokféle nyelvű népek igehirdetése miatt, a képnek a szemléltető, rámutató funkciója került előtérbe. Ettől az időtől kezdve, amint F. B. Weishaar részletesen elemzi könyvében „a keresztény művészet legerősebb indítéka az volt, hogy az ábrázolásbemutatás szenvedélyével vésse belénk az ige értelmét. Ha a képek a szemünk előtt vannak, minden pillanatban bizonyságot nyerhetünk igazságtartalmukról, mert úgy vésődnek belénk, hogy lelkileg és szellemileg is felfogjuk azokat.”12 — A mindenkihez szóló, narratív művészet volt az uralkodó, mely a katakombáktól kezdve a katedrális-óbrázolásokon át, de még a reneszánszban és a barokk korban is élt. Nemcsak a szépet és a jót, hanem a rútat és a gonoszát is kifejezte, hogy a lelket megnyerje Istennek vagy üdvös félelmet keltsen benne. Gondoljunk itt a párizsi Notre-Dame kőalakjaira, vagy Grünewald megrendítő Golgota-oltárára. A művész tudása, mert a művészetet akkor a tudásból vezették le, és mélységes alázata tette lehetővé, hogy a Megfeszített gyötrelmének látványával, a szépség visszavonulásával is, az isteni szeretet titkát tárja a szemlélő elé. — A művészet akkoriban- egy és egységes volt. Nem különböztették meg még a keresztény művészetet az ún. világi művészettől, sem az alkotók, sem a művek szerint. Michelangelo a bibliai jelenetekbe is bevonhatta az antik kor alakjait, miként Raffael a szép nőket vagy a korabeli epizódokat. Rembrandt viszont mór a saját polgári környezetébe illesztette be vallásos témáit. A XIX. század esztétizálódásában a keresztény jelentés hamarosan elvesztette értelmét. Csak érzelmi ráhatással — pl. a régi stílusok mesterséges utánérzésével (neogót, neobarokk), vagy megindító „édeskés bájjal” próbálták a polgári réteggel a vallásos témákat elfogadtatni. Mind ennek visszahatásaként születtek a téma nélküli irányzatok, amelyek elvetették a hagyományos egyházi ikonográfiát is. A művészi kísérletek azonban nemcsak az egyháznak okoztak gondot — amint azt P. Régamey és M.-A. Couturier műveiben olyan világosan feltárta13 hanem néhány kivételes tehetségtől eltekintve, a művészet, mint olyan, elégtelenné vált a valóság kifejezésére, sőt jelzésére is. Ám a sokféle ezotérikus irányzat ellenhatásaként a hatvanas évektől kezdve 151
