Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet
hallatlan Intenzitással tükrözi a XX. század kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai átalakulásait, válságait és régi béklyóktól való felszabadulását. XXIII. János pápa zseniálisan érezte meg, hogy az egyház önmaga múltját gondosan őrizve, egyre jobban kimarad e robbanásszerűen átalakuló világból. A II. Vatikáni zsinat összehívásának célja az volt, hogy az egyházat a jelenkor szituációjába helyezze, és hatékonyan felkészítse sajátos feladatának végzésére egy olyan korban, mely alapvetően eltér a korábbiaktól. Ügy gondolom, nincs itt most szükség e sokat elemzett korjelenségek felsorolására, inkább azt kell keresnünk, hogy Krisztus egyháza - identitásának megőrzésével - hogyan tud önmagáról és hitéről szakrális tereivel a világnak jelet felmutatni. A templomba belépő hivő vagy hitetlen, istenkereső vagy kíváncsi turista, a templomon keresztül kap benyomást a helyi egyház szellemi-lelki képéről, kultúrájáról, a világnak adott válaszáról. Korunk szakrális környezete Templomaink többsége „örökölt", múlt korok művészi értékeit hordozó műemlék, de ekkor sem múzeum, hanem minden érték megőrzésével, az egyház történelmének és folyamatos hitének tanúsítója, de ugyanakkor a liturgikus reform kívánta újítások vagy új műtárgyak révén korunk közösségi érzésvilágának, hittudatának a kifejezője is. És ez így van rendjén, hisz alig van olyan régi templomépület, melyet a különböző korok a maguk egyháztudata vagy liturgikus igénye szerint át meg át ne építettek volna. S ha ezekhez hozzátesszük korunk jeleit, csak az egyház képe teljesedik ki általa. Kikristályosodott alapelv: minden igazi érték megőrzése. Lehetőleg a helyszínen, vagy ha a templomszerkezet megsértése nélkül lehet: egyházi gyűjteményben. Az elmúlt 25- 30 év műemléki helyreállításai templomainkban is nagyszámban ragyogtatták fel az ősi értékeket, építészetileg is feltárták és bemutatták a templom eredeti szerkezetét, műtárgyait pedig szakszerűen restaurálták. Ma már az Országos Műemléki Felügyelőség szakemberei számára is természetes, hogy a műemléki felújításoknál figyelembe kell venni az új liturgia követelményeit. Az új, szembefordított oltárt, az ambót, a papi szedeszt sohasem lehet a templom eredeti szerkezetének szétszedésével felállítani, nem lehet stílusának neoutánzata sem, hanem mai, modern alkotás legyen. Az új presbitériumot (ún. liturgikus tér) úgy kell beleilleszteni a meglévő környezetbe, hogy annak épségét megőrizve, az új együttes alkalmas helyet adjon a mai liturgia szép végzésére. Lényeges követelmény, hogy „házilag" készített barkácsolások helyett színvonalas építész, iparművész, belsőépítész tervezze meg az új berendezést és kivitelezése is igényes legyen. Éppen a régi, értékes templomokba került az idők folyamán, de különösen az elmúlt 100 évben, sok olyan táblakép, gipsz szobor vagy egyéb felszerelési tárgy, mely nem képvisel művészi értéket és zavarja a templom összbenyomását. Ezeket a tárgyakat tervszerűen el kell távolítani, és ha szükséges, valódi műértékkel felcserélni. Legjobb alkalom erre a műemléki felújítás, s ezután a meg nem felelő tárgyakat már nem szabad visszahelyezni. Rengeteg olyan apróság van, mint a különféle virágtartók, állványok, templomba nem illő szőnyegek, villanygyertyák, térítők, perselyek s egyéb tárgyak, melyek megzavarnak egy szép műemléki belső templomképet, és kultúrálatlanná teszik azt. Pedig éppen ezek a templomok azok, melyeket a helyi hivőközösségen kívül nagyszámban keresnek fel idegenek is. A templomépület is prédikál! S ha beszéde nemcsak a múlt nagy és gazdag lelki, egyházi kultúrájáról, teológiájáról tanúskodik, hanem a jelen ízléstelenségéről is, akkor ez visszavonhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy annak az egyházi közösségnek csak múltja volt nagy, jelene silány. A legproblematikusabb feladatot jelentik az elmúlt száz év eklektikus, neostílusokban épült templomai. Ezek már megformálásukkal is „reprezentálni” akarnak, s nem az evangéliumi egyszerűség tolmácsolói. Az egyháznak azonban a múltját is mindenestül kell vállalnia. Ezekben a templomokban — melyek többségükben nem állnak műemléki védettség alatt — egy tehetséges tervező (belsőépítész) a festés és a berendezési tárgyak felújításával az adott szakrális teret úgy foghatja új művészi egységbe, hogy az nem áll ellentétben a meglévő adottságokkal, hanem magasabb művészi szintre emeli azokat. Itt is az az elv, hogy addig ne távolítsunk el semmit, amíg nem tehetünk valóban értékesebbet helyébe. A kegyszeripar értéktelen termékeitől azonban helyes lenne mielőbb megszabadulni, még akkor is, ha azok „kegyes" adományok. Ilyen templomokban sem lehet helye annak, amit Huysmans „vizuális káromkodás”-nak nevezett (Lourdes-i barlangutánzatok, édeskés kis Terézke-szobrok, villanyfűzérek .. .) Egy, 1980-ban történt felmérés szerint a második világháború óta hazánkban 173 új katolikus templom épült, s ez a szám azóta 6-7 épülettel növekedett. Annál sajnálatosabb, hogy e magas szám alig 5-10%-ban képvisel olyan templomépületet, amely megfelel 139
