Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet
élhető az ember magasságok felé törő vágya. Nem is annyira mérnöki számítás, mint inkább a közösségi összefogás tapasztalata fejlesztette ki annak felismerését, hogy milyen magasra lehet emelni a tornyot, falakat, hogyan lehet a súlyt a támpillérekre helyezni, de e technikai tapasztalat végül is eszköze lesz a középkori egyházi lelkűiét kifejeződésének, melyben együtt van a szerzetesség és misztika, a feudalizmus és a kifejlődő szabad városi polgárság képlete. Új szerepet kap a színes üveg, mely az egyre nagyobb ablakfelületek kitöltésére szolgál. A színes üvegképek, a freskók és a gazdag plasztikus ábrázolások ismét óriási vizuális hatást gyakorolnak a szemlélőre. Ne gondoljuk azonban, hogy a kép keresztény elfogadása minden zökkenő nélkül alakul ki. Keleten a képrombolás százada 726-842 között pusztított el tömegével képeket, melynek lélektani gyökere az ikonban megjelenő, tévesen mágikusnak tartott erő megfékezése volt. Hatással volt még erre a mohamedizmus képellenessége is. A középkorban a ciszterci építészet a maga monumentális templom- és monostormegformálásával fejezte ki életformáját, melyből száműzte a képeket és szobrokat, mint olyan díszeket, melyek magukhoz kötik a szemlélődő lelkeket. - A középkor alkonya az egyház elvilágiasodásával jár. A reneszánsz életérzés az egyház szellemi világát éppúgy átjárja, mint e korban épült templomait. Szimbólumok helyett megjelennek az allegóriák a festményeken, s a keresztény, bibliai témájú képek is sokkal inkább a világi társadalmi életet jelenítik meg, mint az evangéliumi eseményeket ábrázolják a maguk hitet tanúsító egyszerűségében (pl. Veronese: Kánai mennyegző c. képe). A reformáció a nyugati egyház legnagyobb válságát hozta napfényre. Bekövetkezik a második nagy képrombolás korszaka, mely visszanyúlt az ószövetségi képtilalomra, s egyben a szentek tiszteletének visszaéléseit kívánta megszüntetni. A vizuális kultúrával szemben az ige auditív prioritását emeli ki. Különösen a református puritánság száműz minden ábrázolást a templomból, ugyanakkor a katolikus megújulás a triumfalizmus gondolatvilágában, a barokk templomok kialakításában a hit győzelmét, a szentségek jelentőségét, a szentek felmagasztalását ábrázolja mozgalmas pompában. A reformációban megrendült katolicizmus a tridenti zsinat hittanításával, a mozgalmas szertartásokkal, zarándoklatokkal és pompás templomépületek emelésével keresi egyensúlyának visszanyerését. Hazánkban a török pusztítás kevés román és gótikus emléket hagyott meg. A százával épülő templomok már az új, barokk stílus képviselői. S a vallásháborúk, török harcok után megnyugodott kor bensőséges áhítattal tudta megtölteni azokat a díszítésekkel, képekkel és szobrokkal gazdagon ábrázolt világot, mely a templomokba hozta a megnyílt eget. A Szentháromság tekint le az egybegyűlt hívekre, előtte a barokk retablo mozgalmas emelvénye, középpontjában a tabernákulummal. A katolikus eukarisztiahit kifejezői a gazdag díszítésű tabernákulumok. Ezek alkotják az egész templomtér eszmei középpontját, ezt fejezik ki a szentségkitételhez használt monstranciák, szentségi körmenetek, szentséges misék. Ez a pompázatos és imádásra késztető környezet azonban a szentmise „kenyér- törés”, lakoma jellegét csaknem teljesen háttérbe szorítja. Az erősen hierarchikusan tagozódó egyházi közösség úgy jelenik meg a barokk templomban, mint Isten királyi kihallgatási csarnokában (le salon du bon Dieu) a hallgató egyház, melyet a klerikus tanító egyház kormányoz. A barokk aszimmetriába hajló változata a rokokó, melyre ellenhatás a hideg klasz- szicista stílus. A barokk és rokokó érzelmi túltengése után a felvilágosodás és liberalizmus racionalista szellemi megnyilvánulásai lesznek jellemzők. Ez elmúlt korok egyházi épületei és azok korabeli berendezései — ha különböző értékkel is —, de mindig művészi igénnyel lépnek fel. Az egyházkép teológiai változásai évszázadokon keresztül hitelesen tükröződnek a különböző stílusú templomokban. S ez természetesen jó, hisz az egyház misztériuma oly gazdag, hogy amint biblikusán is a hasonlatok sokasága próbálja megközelíteni lényegét, annak művészi kifejeződése is sokrétű. S amíg hiteles, nincs is baj. A XIX. században egy mély belső válság nyilvánul meg az egyházi lelkiségben, mely a szakrális miliő válságában is tükröződik. Egyre inkább háttérbe szorul az egyház közösségi tudata s az egyéni, individualista lelkiség jelentkezik. E korban erősödik meg az a jogi egyházfogalom, mely háttérbe szorítja a kegyelmi közösséget. A liberalizmus szelleme elszegényíti a közösségi és egyéni devotiot és a XIX. század közepétől eljön egy korszak, mely először a történelemben, nem tud eredeti stílus kifejlesztésével korának megfelelő egyházi identitástudatot sugározni. Visszanyúl a múltba, elmúlt korok stílusát utánozza (neogót, neoromán, neobarokk), s bár ezek a templomok nemegyszer kiváló felkészültségű építészek művei, de éppen azt nélkülözik, amit a korábbi templomok a maguk és az utánuk következő koroknak üzenni tudtak: tanúságot az egyházról, a hitről, az Isten és ember üdvösségrendi kapcsolatának tudatáról. Ezek a templomok, melyekből 1850—1950 között igen sok épült hazánkban, lelki tehertételei jelenkori egyházi életünknek. Az anyag a művészet révén szellemi értékek sugár137
