Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám
„Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret; világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez.” (Az egyház a mai világban, 62.) Amikor jelen számunkat megterveztük, a szerkesztés munkájában a II. Vatikáni zsinatnak lent idézett gondolata vezetett. Sajnos, az elmúlt mintegy félév során arra a meggyőződésre kellett jutnunk, hogy az egyházi vonatkozású, általában „szakrálisnak" nevezhető művészetekkel való foglalkozás hazánkban még jobbára „fehér hollóként" jelentkezik csupán. Sem papságunk, sem hiveink túlnyomó többsége nem mérte még fel, illetőleg nem tudatosította: milyen nagy igazságot, milyen fontos következményeket rejt magában az idézett zsinati megfogalmazás. A kisszámú közreműködő is — mindegyikük segítségéért, igyekezetéért hálásak vagyunk - amikor vállalkozott rá, hogy kijelölt témakörünkben írást készítsen, és még inkább, amikor azt meg is tette - saját megvallása szerint maga is érezte, hogy sajátosan „szent föld" az, amelyre itt lépnie kell, hogy „le kell oldania saruját", mert erre az útra lépve - az Isten felé veszi önmaga is, de afelé kell vezetnie mások lépéseit is. Külföldi szakirodalom ugyan mindenkinek rendelkezésére állt, de a hazai vonatkozásokban, felmérésekben, a kritika alkalmazásánál - valóban „úttörő munkát" kellett végeznie. Nem volt véletlen, hogy már mintegy húsz esztendeje figyelmeztetett a zsinat: „Arra kell törekedni, hogy a művészek érezzék: az egyház elismeri munkásságukat és, hogy megfelelő szabadságot élvezve, könnyebben teremtsenek kapcsolatot a keresztény közösséggel. Az egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, amelyek az egyes nemzetek és vidékek sajátosságának megfelelően tolmácsolják kortársaink ízlését. A szent helyen is találjanak otthonukra, amikor méltó kifejezésmódjukkal és a liturgia követelményeinek megfelelően Istenhez emelik lelkűket" (uo. 62.). Folyóiratunk — mint az elmúlt években egyéb területeken is - jelen számával is igyekezett a hazai „úttörő" munkánál segítséget nyújtani. Igaz, több szerző véleménye egy-egy adott probléma, feladat tárgyalásánál nem fedi egymást, sőt ellene is mond egymásnak, — úgy véljük azonban, hogy az ilyen írásos „párbeszéd", a vélemények felsorakoztatása, sőt olykor szembenállásuk is - szolgálni fogja a közös ügy előbbre vitelét. Világi híveinknek, papságunknak és ihletett, hivő művészeinknek közös munkával, dialógussal kell elérniük, hogy a művészetek is Isten szépségét, igazságát közvetítsék számunkra. — Miután végigolvastam e szám kéziratait, a közölt anyag és a hiányzó, „fehér foltok" alapján a következőkben foglalhatom össze a lehetséges feladatokat, következtetéseket:- Az egyházi istentisztelet — a legáltalánosabb értelmében véve azt - ne csupán „titokzatos cselekmény", misztérium, hanem rámutató, felhívó, érzékelhető, művészileg is értékes JEL legyen hiveink és papságunk számára. Utat mutató jel, mely Isten felé irányítja figyelmünket. Ennél a figyelem-felkeltő, ráirányító munkánál nagyon fontos szerep jut a művészeteknek, illetőleg a művészeknek. Sem a művészek nem válhatnak „előkelő idegenekké" a hit világában, sem a hivők — világiak és papok — ne ragadjanak meg a sekélyes giccs szintjén. Szükség van a kölcsönös kapcsolatra, párbeszédre. Az egyház - közösség. A szakrális művészet is a közösség által ihletett, Isten hivő népének lelkületét kifejező jel lehet és legyen is egyházi életünkben. — Nem elég csak igényelni a párbeszédet, azon részt is kell venni. Sőt: kötelességünk, hogy aktív részeseivé váljunk. Világi hivők és papok, művészek és művészi szinten dolgozó kézművesek kell, hogy akár „hivatalos" konferenciákon, akár meghittebb beszélgetések alkalmával kicseréljék gondolataikat. Vegyenek részt ezeken a „laikusok" is, akiknek van „szemük a látásra", akik jó ízlésűek és, akik joggal elmondhatják a Zsoltárossal: Domine dilexi decorem domus tuae - Uram, szeretem házadat (házad ékességét) (Zsolt 25,8). — Megfelelő eredményekre csakis akkor és ott számíthatunk, ahol az együttműködő papok, világiak és művészek a szükséges lelki „háttérrel" rendelkeznek. A felszínes spiritualitás és a hit világától távol élő magatartás nem képes keresztény szellemben fogant, ,,Istenről beszélő" művészeti értékeket létrehozni. Természetesen a lelkiség megfelelő alkotó erő híján, a szükséges tehetség nélkül képtelen a „szentből" bármit is kifejezésre juttatni.- Hazánkban sajnos még „hiánycikk" a kielégítő nevelő munka. Szükség lenne ízlést formáló előadásokra, vetítésekre, továbbá - szakemberek által összeállított - bemutatókra, esetleg „vándorkiállításokra". 129
