Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Gyürki László: A szombat és az "Úr napja"
A szent történelmet az első hét képe nyitja meg, amely szimbolikus keretet ad Isten teremtő aktivitásának (Tér 1,1—2,4). Ez a prototípusa az emberi munkának. Az ember folytatja és bizonyos módon bevégzi azt a munkát, amelyet Isten kezdett meg a teremtésben. Ez igazolja vallásilag a szombatot: „Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte' (Kiv 20,11). Emlékeztet a Tér 2,1—2-re, amelyben szerepel a „megpihenni" ige.3 A hetedik nap pihenésének és a szombat ünnepének az összekapcsolása már teljes. A pihenésnek most már szent értéke van: amint az emberi munka Isten teremtő aktivitására alakul, úgy a pihenés is azt akarja, hogy az ember Isten felé forduljon és „megszentelje" saját idejét. A munkaszünet nem üres szabadidő, munka nélküli kedvtelés, amelyben az ember önző módon, vagy unatkozva fordulhat saját maga felé. Ellenkezőleg, szabadságot biztosít kultikus cselekedetekre, s ezáltal az ember Istennel való kapcsolatában megtalálja létének végső igazolását. A szombat ünnepnap, az öröm napja, a teremtő Isten emléknapja, akitől minden jót kaptunk, továbbá részesedés Isten nagy „pihenésében", így a hetedik nap az ember számára megkoronázza a hat másik napot. b) A szombat zsidó gyakorlata. — A szombat törvényének gyakorlata megkülönböztető jel lett a zsidó közösségek számára nemcsak Júdeábán (a perzsa birodalom autonóm tartományában), hanem a diaszpórában (szétszórtságban) a pogány népek között is. Az egész ókori Keleten sajátos, érthetetlen eredetiséget adott ez a „kívül álló népnek”. A szombat törvény szerinti megünneplése volt pogány környezetben a zsidóság legfontosabb jele/' Tacitus így ír erről: „Mint mondják, azért választották a hetediket pihenőnapul, mivel az hozta el megpróbáltatásaik végét; azután a tétlenség csábítására minden hetedik évet is a lustálkodásnak szentelték" (Tacitus összes művei I. Bp. 371. o.). Amint látjuk, utalást tesz a szombat-évre is. Rosszindulat van ezekben a sorokban, annál is inkább, mert Mózes törvénye a római állam által elismert és védett volt. A zsidóság szemében viszont egészen más értelme volt a szombatnak. A szombattal kapcsolatban a Jubileumok könyvében (Kr. e. 2. sz. vége) azt olvassuk, hogy Isten előírta az angyali karoknak, hogy vele együtt üljék meg a mennyben a szombatot, majd hozzáfűzi: íme, én elkülönítettem egy népet minden nép közül és ők megtartják a szombatot azért, hogy népem legyenek és én megáldom őket (2,17). Isten ezt a napot jelül rendelte a választott nép számára. Esznek, isznak és áldást mondanak annak, aki mindent teremtett, amint ő is megáldotta és megszentelte azt a népet, amelyet megszerzett magának minden nép közül (2,21). A szövegből világos, hogy a munkaszünet lényeges célja a heti ünneplés, hogy hálát adjanak Istennek minden jótéteményért. Hogyan ülték meg a szombatot Jézus idejében Galileában, Júdeábán vagy a szétszórtságban? A gyakorlat mindenütt ugyanaz volt: munkaszünet péntek estétől a következő nap napnyugtáig, ünnepi étkezés (az ételeket már előbb elkészítették), a „szegények kenyerének" szétosztása (amelyet már pénteken összegyűjtöttek az özvegyeknek, árváknak és szűkölködőknek), összejövetel a zsinagógába reggeli imádságra, egy szakasz felolvasása a Torah-ból, amelyet azután prófétai szöveg követett, ezek között zsoltáréneklés, prédikáció (amely Philon szerint régi szokásra tekint vissza). Ezután a „tan házában" gyűltek össze, hogy az Isten törvényének szabad időt szenteljenek, róla elmélkedjenek. A szombat örömteli jellege nemcsak a teremtéssel való kapcsolatból eredt, hanem egyúttal jelezte az „eljövendő világban” való örömet is, azt az időt, amely pihenés és örök öröm lesz. A Jubileumok könyvében ezt a megjegyzést olvashatjuk: „Isten öröme" alkotja az ünnep horizontját az idők kezdetén ugyanúgy, mint az idők végén. A liturgia ritmizélja a történelmi időt és megtöri a profán munkát, hogy az ember már most részesedjen valami módon ebben az örömben. c) Jézus és a zsidó szombat. — Jézus hűséges volt a Torahhoz, nem azért jött, hogy megszüntesse, hanem, hogy beteljesítse a törvényt (Mt 5,17). Nem vonja kétségbe a szombat munkaszüneti és ünnepi jellegét. Maga is részt vesz a szombati összejöveteleken (Mk 1,21; Lk 4,31; 13,10), esetenként felolvas és prédikál; ez alkalom számára, hogy Isten országának evangéliumát hirdesse (Lk 4,16—22). Amikor a zsinagógákban tanít, ezt a szombati összejövetelek alkalmával teszi, mert az emberek — munkájukat megszakítva — ekkor jöttek össze. Jézus hű marad a Torah alapvető szelleméhez, de szabadnak mutatja magát a törvénytudók kazuista előírásaival, a munkaszünettel kapcsolatban. Jól ismeri ezeket és időnként érvel is ellenük, bizonyítva saját magatartását (vö. Lk 13,15; 14,5). Amikor kijelenti, hogy a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért (Mk 3,27), akkor a következő rabbinista állításra utal: „A szombat értetek lett és nem ti vagytok a szombatért" (Mekhil- ta a Kiv 31,13-ra). Alkalmazási módja azonban sértette a törvénytudókat: eltűri, hogy apostolai kalászokat szedjenek szombaton, a meggyógyítottnak azt mondja, hogy vigye 98
