Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cselényi István Gábor: A lelkiség világi és közösségi dimenziója
lizálódott lelkiség, lényegében a lelki képességek iskoláztatásának tudománya. Ezzel karöltve jár bizonyos test- és világellenesség, kiszakadás a konkrét emberi közösségből.1 A hangsúlyt a betelé-lordulásra tevő lelkiségben tovább éleződik a lélek belső pólusainak ellentéte is: különválik a szemlélődés és a tevékenység, a misztika és az aszkétika (mint a lelkiség passzív és aktív oldala) ahol az aszkétika maga is a léleknek a test fölötti uralmát szolgálja. A spiritualitás színtere a templom, a magány, esetleg még az erdő, a természet. A lelkiség szívét-lelkét alkotó elmélkedésnek még a módja is kötött: térdelve vagy ülve. de mindenképp nyugalmi állapotban végzendő. A napi tevékenység mintegy kívül marad a lelkiség körén. Ellentétbe kerül a lelkiélet és a világban végzett munka: „Tanuld meg megvetni külső világodat s odafordulni belső világodhoz.”2 Egyre inkább a rendkívüli élmények — csodás imameghallgatások, extázis, látomások — elérése lesz a cél. a hétköznapok kívül rekednek az Istennel való találkozás lehetőségén. Félreértés ne essék. Elmélkedés, belső élmények, a lélek iskoláztatása, egyéni többre- törekvés nélkül valóban nincs keresztény lelkiség. A lelkiségnek azonban mindez csak az egyik oldala. Másik vonatkozási pontja a másik ember, a világ. A kifelé tárulkozás ugyanúgy magában hordozza az Istennel való találkozás — a lelkiség — lehetőségét, mint a legbensőségesebb lelki élmények. A féloldalason egyedi-spiritualista lelkületet maga Jézus leplezi le, amikor „hamis kovásznak” tartja a farizeusok életidegen áltökéletességét, amikor az Isten-eszményt az emberek felé felmutatott szociális magatartás forrásának teszi meg: „Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok irgalmas!", s amikor tökéletes egységben éli meg az imádságot és a napi munkát. A lelkiség története azt mutatja, hogy az ősegyházban elevenen élt a közösségi Krisztustapasztalás keresésének vágya, a hangsúly csak fokozatosan tevődött át az egyedi lelki élményekre.3 A nagy lelki megújhodások később is mindig újra felfedezték a közösségi lelkiséget,4 még ha elsősorban a szerzetesi közösségek kebelén belül is, és mint szintén a szerzetesség példája mutatja, az imádság és o munka összhangja (vő: óra et labora) vagy a lélek és a természet együttlátása ('ásd Assisi természet-szeretetét) sem idegen a hiteles keresztény lelkiségtől.5 Torzulást tehát csak az egyoldalúan individualista-spiri- tualista le'kiség jelentett. A vázolt egyoldalúságok különösen korunkban válnak riasztókká. Ha a lelkiség önmagunkkal való megelégedés, vagy épp a világból való kimenekülés eszköze, aligha menthető fel az ..ópium" vádja alól.® Hiába jut el valaki az elragadtatások magas fokára, ha ugyanakkor érzéketlen a körülötte élők gondjaira-bajaira; lelkiélete csak hidegen „pengő érc” áltökéletessége lesz. Egyre több lelkipásztor, lelkivezető veti fel azt a kérdést is: hogyan éljen a spiritualitás hagyományos eszköztárával az, akit szinte elnyel a napi élet sűrűje, a nagyváros forgataga, ahol nincs kolostori csönd, nincs idő a félrevonulásra?7 Nem arról van szó, hogy azok, akik hivatásuknak tekintik a magányt, vagy akiknek idejük engedi, nem gyakorolhatnák joggal a lelkiség megszokott módjait. De vajon mit tegyenek azok, akik a családi é'et zajától, iroda vagy üzem zsibongásótól körülvéve pergetik le éveik jórészét? Az ő életükben a hangsúly a világon, a közösségen van. Hogyan élhetik ők a lelkiéletet? Megnyugtató megoldást csak az jelenthet, ha a lélek belső világát és a tevékenységet, az ént és a közösséget, a szemlélődést és a tevékenységet, az Isten- és emberszeretetet nem ellentmondó viszonyban, hanem kölcsönhatásban látjuk. A hivatások különfélék. Ami az egyikben — pl. a szerzetesben — kifejezetten van meq (szem'élődés stb.), az jelen van a másikban is, így a világi hivőben — s itt hangsúlyt helyeznénk arra. hogy életének és így lelkiségének is éppen a világ a színtere — de nem explicit, hanem csak implicit módon, és fordítva: aktív szeretet-szolgálatával a világi hivő egzisztenciálisabban éli meq a szeretetet, ami azonban ott van a magányban élő imádságban is, csak bennfoglaltan.® Ezeknek a feszültség: pólusoknak és hangsúly-áthelyezési lehetőségeknek a figyelembevételével szeretnők keresni a következőkben azt az immár kifejezetten világi lelkiséget, amely elérhető és gyakorolható azok számára, a hivők számára is, akik a modern élet kellős közepén, a világ és a közösség embergyűrűjében keresik az Istennel való intenzív személyes kapcsolatot, egyszóval a lelkiséget. A világ életéért Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk: mit is kell értenünk „világ” alatt? Az „evilágnak” a szinoptikusoknál vagy a páli levelekben s a „kozmosznak” Szent Jánosnál, kétségtelenül negatív csengése van. A világ azonban itt nem az anyagi univerzum vagy az ember cselekvésének színtere, hanem a bűnükben Isten ellen fordulók összessége, az eszkaton kizárása. A világ elítélése tehát nem a teremtett világ szépségének-jóságának elismerése ellen vagy 7
