Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Szociológia,vallásszociológia, katolicizmus

a felismerés, hogy „nem a világ készült az egyház számára, amely oktatóan és tekintélyére hivatkozva szállította volna a világ felépítésének modelljeit és változásának törvényeit, ha­nem az egyház van a világ számára. A világ az egyház létezési helye. A világ saját gon­dozásában kínálja az anyagot az egyháznak az istenítés művéhez. Ahogyan Krisztus, Isten emberré lett Fia a totális emberréváláshoz hozzájárult, úgy az egyház, Krisztus teste is csak a világban elköteleződésével nyer létet, létének indokot és hatalmat.”0 A dokumentum címe ezt a gondolati keretet egy mondatba foglalja: „Az egyház a mai világban.” A változás másik eleme az ember társadalmiságának, és ezen belül a közösségnek ref­lektorfénybe állítása.10 Ez létrendbeli változás. Nem egy magára hagyott ember áll szem­ben a teremtő Mindenhatóval, hanem a magához hasonlók közé állított, önmagát rajtuk keresztül és velük együtt megvalósító ember találkozik a — közösségi vonásokat is hor­dozó - végtelen Szeretettel. A közösség önálló és ennyiben kétségtelenül autonóm létező. A korábbi, központi irányítással szemben a pápa a közösségek gyakorlati felelősségére fi­gyelmeztet. „Nehéz, hogy mindenki számára érvényesen szóljunk, és hogy mindenki szá­mára érvényes megoldást nyújtsunk - írja. — Erre egyáltalán nem is törekszünk, ez nem is feladatunk. A keresztény közösségekre hárul, hogy az országukra jellemző helyzetet objek­tiven elemezzék, az Evangélium örök igéinek fényében feltárják és annak megítélésére, va­lamint a cselekvés számára . . . alapvető elképzeléseket adjanak elő.”11 A közösség tehát egyszerre létünk helye és közös ügyeink cselekvő alanya. Talán nem igényel külön bizonyítást mind a közösség önismeretének, mind a szélesebb társadalmi környezetbe való beágyazódás ismeretének fontossága. Az ehhez szükséges „objektív elem­zés" pedig pontosan az, amit szociológiának nevezünk. A harmadik, s talán legalapvetőbb változás a keresztény istenélmény újdonságának fel­ismerése. „A kimondottan keresztény istenkép — írja Vass12 — az apostolok közösségének pünkösdi Jézus-élményében gyökerezik.” „Ennek az első közösségnek istenképe pneumati­kus volt, számukra az Isten és az Ö Jézusban mindennek értelmet adó jelenléte a közösség­ben felmerülő Szentlélekre vonatkozott. Mégsem szeretnénk azonban ezt... egyszerűen Szentléiek-élménynek, még kevésbé Szentlélek-tapasztalatnak nevezni. Az emberileg fel­mutatható élmény éppen az emberi közösség, az egymáshoz tartozás élménye volt. Talán így is mondhatnánk: amennyiben egymás mellett álltak, mellettük álit az Isten; amennyi­ben egymást segítették történelmük értelmezésében, velük volt a mindennek értelmet adó Isten; amennyiben egymást vigasztaiták, közöttük volt a Vigasztaló; amennyiben egymást szerették, megismerték a szeretet Istenét. A hármas arculatban (Jelenlét, Értelem vagy Je­lentőség, Vigasztaló) eléjük táruló egy Isten (Szeretet) hordozója a megélt közösség na- gyonis emberi élménye.' 13 Továbbá: „A pünkösdi Jézus-élményben feltáruló Isten önmaga is közösség, amivel a hivők kis közössége találkozott."1,‘ Az egyén a keresztény felfogás szerint azóta is a közösség segítségével, a közösségben tapasztalhatja Jézus jelenlétét (Mt 18,20). Köznapi, emberi adottságaival törekszik a meg­foghatatlan Isten felé. Nem passzívan vár Isten hívására és üzenetére, hanem saját lehető­ségei között törekszik az evangéliumi ideálok megközelítésére. Ugyanez jellemzi korunk egyházát. „Már nem absztrakt elvekből vonunk le következtetéseket - idézi Chenu a be­folyásos vatikáni monsignore Pavan-t —, hanem figyeljük azt a valóságot, amelyben az evangélium számára lehetőségeket fedezhetünk fel. 15 Megváltozott az egyház és a világ kapcsolatának megítélése és az ember társadalmisá­gának tulajdonított jelentőség. Ezt betetőzve új, ismét a konkrétan megélt közösségre utaló hangsúlyok érvényesülnek az istenélményben. Végül nemcsak gondolkodásunk módszerta­nában, hanem az egyéni és közösségi élet stratégiájában is a konkrét lehetőségek meg­ismerését s a konkrét feladatok megoldását tartjuk a keresztény elkötelezettség át nem ugorható első lépéseinek. Mindez a világ — és ez elsősorban azt jelenti, hogy társas vilá­gunk, társadalmi környezetünk — dolgainak, összefüggéseinek nyitott szemű mérlegelését, vizsgálgatását igényli: mind személyes képességeink közvetlenségével, mind a szaktudo­mány módszerességével. A zsinat teljes egyértelműséggel követeli a szociológia alkalmazását a lelkipásztorkodás­ban.16 A vezetéshez ugyanerre van szükség. „Korszerű eszközök alkalmazásával — szólítja fel a zsinat a püspököket — főleg szociológiai felméréssel igyekezzenek híveik problémáit, társadalmi körülményeit jól megismerni, hogy mindig a valódi helyzetüknek megfelelő se­gítséget nyújthassák nekik."17 Szükség van erre a helyzetelemzésre a hivatásgondozásban is, ahol „tervszerűen és szívós munkával ’ fel kell használnia „a mai lélektan és szociológia minden értékes eredményét."18 „Az apostoli tevékenység minden területe számára" meg­követelt tanulmányi és dokumentációs központoknak pedig a teológia mellett foglalkoz­niuk kell „az antropológia, a lélektan és a szociológia" kérdéseivel!19 68

Next

/
Oldalképek
Tartalom