Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: A lelki megújulás jeleiről
A LELKI MEGÚJULÁS JELEIRŐL Az a tény, hogy egyáltalán szó van a lelkiség megújulásáról, azt bizonyítja, eljött az ideje az új szónak, az új kifejezésnek, az új magatartásnak, az új gondolkodásmódnak. És ha ma erről van szó, az holtbiztosán azt jelenti, hogy már tegnapelőtt is érezték a kevés kiválók a megújulás szükségességét, de vagy elveszett a szavuk a tömkelegben vagy elhallgattatták őket, vagy szólhattak ugyan, de süket fülekre találtak. Ha ma már sürgető a lelkiség megújulása, az azt mutatja, hogy tegnap — bár látszott, alig van ennél fontosabb dolog az egyházban, mégis — súlyos késedelmet szenvedett, ma pedig már fájdalmas a hiánya. Persze könnyű erre azt válaszolni, hogy „a pokol kapui sem...", meg a Szentlélek tudja igazán — ,,és nem mi”, teszik hozzá a túlságosan is higgadtak —, mi lesz, mi van, de ezek a válaszok gyakran nem valók másra, mint a felelősség elhárítására vagy nem födnek mást, mint a világ, a jelen idő iránti közönyt és tudatlanságot. Igaz és világos az a magatartás, amit Loyo'ai Szent Ignác tanúsított egyedül a Szentiélektől való abszolút és biztos függésében; egy kérdésre válaszolta: ha azt a parancsot kapná, hogy nyomban, minden fontolgatás nélkül oszlassa föl a Jézus Társaságot — megtenné és tette után negyedórával tökéletes lelki nyugalomban élne tovább. De amikor ezt mondta, már öklömnyire zsugorodott a gyomra s valósággal szétdolgozta, kiosztotta, fölszámolta magát a többiekért a többinek, és nem jámbor és könnyen ismételgethető beszédekkel, rutinnal, szokásokkal élte magányos életét. Istenből eredt a stoikusokénál mélyebb, belső békéje. A lelkiség megújulásának vágya — mint a tavasz illata — a levegőben van. Mindenki tud róla, nagyon sokan állítják, sokaknak van erről mondanivalójuk azoknak is, akik — nyíltan vagy burkoltan — ellenzik. Meg kell őket is hallgatni, mert voltaképpen nem a megújulást, hanem annak fölszínes vagy fölszínesnek ítélt útjait, módját kifogásolják, szemben az általuk javasolt belső úttal, a megtéréssel. Dehát lehet-e megújulásról szólni s a megtérésről hallgatni? S amikor a megújulás különösnek látszó módjairól van szó, nem a belső megtérésről, annak szétsugárzó hatásáról beszélünk-e? Pillantás helyzetünkre Kezemben van a kitűnő francia teológiai folyóirat, a „la vie spirituelle”, A lelki élet című lap. Olvasom a tanulmányait s közben morfondírozok hazai viszonyainkról. Pontosabban azokról a benyomásaimról, amiket személyesen szereztem. Sokan érvelnek — divatosan — a szerzetesség, a magányos (?) keresztény életforma ellen, mondván hogy a világ sűrűjébe kell menni. Eltekintve az érv blöff-jel legétől (hiszen a világ sűrűje egyszerűen elkerülhetetlen manapság, másrészt a világ sűrűje nem okvetlenül a világ lényege), mondom, eltekintve ettől, a sűrű viláq mindenütt ritkulásra törekszik, s éppen azok váqynak időszakos szerzetesi elvonultságra, akik maga a „sűrű”: a világiak, családok és családban élő egyedek, idegenek és közösségbeliek. Erről ír L. Leloir „A sivataqi atyák, a lelki élet mesterei" c. írásában . . . A kisközösségekről hol aqgodó, hol biztató véleményeket hallunk. A kisközösségek léte tény. Szaporodásuk életerejük jele. Kialakulásukat törvényszerűnek kell tekintenünk, hiszen kialakulásuk oka az, hogy, amit tagjaik nem tudnak átélni a templomok hivő közösségében, a személves érintkezést, a kapott és adott bizalmat, a jelenlét testmelegét, a hitben való szabad elmélyülést és az efölötti örömet, azt megkapják és okozzák egymásnak; Yves Congar ír tanulmányt „A karizmatikus megújulás és a Szentlélek teológiáia” c. írásában .. . Van olyan hivő testvérünk, akinek mintha húznák a fogát, amikor a csodákról hall. Isten. Jézus Krisztus, egyház, szentségek, szentek, jó, rendben van, „mehet”, — még a „természttudományos világkép monopóliuma mellett is", szívesebben mondanák, hogy árnvékában. — de a ..csodák, a primitív, tudatlan, tündérmesék tején nőtt kisgyerekek beszámolói, az mégis csak túlzás" egy XX. századi kereszténynek . . . R. Laurentin a „Szűz Mária-hitünk újjászületéséről" ír. A szerző több százezres példányszámú könyvet jelentetett meg a Lourdes-i jelenésekről, Bernadette életéről, a Fatima-i gyermekekről, Labouré Katalinról, „Jézus és az asszonvok”-ról . . . Ami jelen témánkkal egybevág, a lelkiséa meaúiulásáról Panayotis Nellas írt az „Élet Krisztusban" c. tanulmányában. Kertelés nélkül kijelenti, olyanok vagyunk, vagy még értetlenebbek, mint Nikodémus Jézus előtt, kérdezvén: hogyan tud egy idős ember úiiászü'etni? Menjen vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék? ... Igen, mondanánk, mondhatnánk ma már, menjen vissza az anya, az egyház méhébe, hogy újra megszülessék. Aki lelkileg meg akar újulni, az lélekben menjen vissza a forráshoz, az Anyaszenteqvház forrósához és ez a korántsem hátráló, hanem nagyon is előrehaladó visszamenetel elveszítteti vele measzokott és qvümölcs- telen érveit, átlátszó kényelmességét, zárt viláaának védelmét, a hatalomszeretetből következő riadozását minden újtól, s őszinteségének mezítelenségében belesodorja őt a Lélek 39
