Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: A világfelelősség lelkisége
az alázatos szívűek emeltetnek föl... a figyelmeztetés fönnáll, szükség van a bölcsesség, a felülemelkedés és az emoeri alázat legnagyoob tokának megnyilvánulására" (B. Ward- R. Dudos i. m. 99—100. o.). A világprooiéma erkölcsi-lelki oldalát F. Baade is világosan látja: „Az a reménységünk, hogy az értelem és az őrültség párviadala, amelynek most tanúi vagyunk, az érteiem javára dől majd el, nagyon gyenge lábon állna, ha a hit erői nem volnának szövetségben az érteiem erőivel. A keresztény mint keresztény örvendhet annak, hogy most végié komolyan veheti és követheti Krisztus tanait úgy, amint a hegyi beszéd hirdeti" (i. m. 245. o.). G. Picon is megrajzolta Korunk Szellemi Körképét (1963.); „A világ fölrobbant egymásra visszavezethetetlen világokra, amelyek együtt élnek minden kapcsolat vagy rangsor nélkül. Mégis mindezek a világok egy világot alkotnak, azt, ahol je.enleg élünk” (i. m. 16. o.). A pesszimista hang mögött azonban földereng a biztató kiáltás is; „az alapokhoz való leszállás ez" (i. m. 17. o.). Tudatában kell lennünk, hogy a világ válsága elsősorban szellemi-metafizikai természetű, ott rejtőznek a válság gyökerei. Fóltéte- lezhetöen válságunk a növekedés válsága is egyben. A tudósok, művészek, bölcselők, a vallás képviselői együttes erőfeszítéssel dolgoznak a válság leküzdésén, a biztató jövő kialakításán. A világfelelősség témájának fölmerülése mindenkiből kiváltja a kérdést: milyen is a mi mai világunk? Hol van benne az én helyem? Milyen felelősség terhel engem az egészszel kapcsolatban? Milyen lelkületet kell kialakítanom, hogy megfeleljek a kor követelményeinek? A KERESZTÉNY SZEMLÉLET OLDALÁRÓL is meghatározhatjuk most már témánkat. A világ valóságának keresztény értelmezése sohasem volt teljesen egyértelmű. Az Ószövetség szemlélete értékelte ugyan a világot, de a történelem érthetetlen viszontagságai a bölcses- ségi könyvekben fölvetette a világ hiábavalóságának érzését is. Az Újszövetség szemléletében kétféle értelmezése van a világnak. Egyrészt hirdeti annak jóságát és szépségét, hiszen az Isten teremtő művének eredménye. De látja azt is, hogy a történelmi-eszkatológiai feszültségbe állítva a világban a bűn és a gonoszság erői is hatékonyak, és így a világ megsebzett világ, megváltásra szorul. Kialakult olyan tökéletességre törekvő lelkiség is. amely a világi életet merő eszközként értékelte, nem ismerte föl a világ önértékét és autonómiáját. Aszketikus lemondást hirdetve fordult el a világ dolgaitól. Jézus Krisztus megtestesülésének következetes átgondolása alapján azonban a keresztények mindig megértették a világ igazságát és jelentőségét. A világgal szemben a hiteles keresztény magatartás nem a világtól való menekülés, sem a negatív távolságtartás, hanem a szellemek megkülönböztetése volt. Témánk kiváló ismerője D. Mieth tanulmányában (A világfelelősség keresztény lelkisége, Diakonia 12/4. sz. 1981.) elvi jelentőségű tételt állított föl: Isten valósága nem nyom el, sőt hatékony a világ megtapasztalásának lehetővé tételében az emberi létezés minden területén, mind bennünk, mind körülöttünk. Isten valóságának megtapasztalása kontraszt, értelmi és motivációs élményt ad a világ megtapasztalásához, és megérleli a világ keresztény típusát. A kontraszt élményben megtapasztaljuk azt, ami nem megy ebben a világban; az értelem-megtapasztalás fölvillantja azt, ami megy, és aminek értelme van; a motivációs szempont indítást, alapozást ad. Az esetleges konfliktusok is csak a növekedést szolgálják (i. m. 241—242. o.). Tételünket mélyebben átgondolva földerül, hogy Isten és a világ tapasztalata között lényegi megfelelés, feszültségek és konfliktusok közepette létrejövő egység van. A keresztény lelkiség a történelem folyamán különböző megfogalmazásban juttatta kifejezésre az Istenhez való tartozást és az evilági elkötelezettséget. Az evangélium szerint az istenszeretet és a felebaráti szeretet lényegi egységet képeznek. A görög szerzetesi eszmény a szemlélődés és a tevékenység egységét emeli ki. A bencések az „imádkozzál és dolgozzál" eszményét hangsúlyozzák. Manapság az aszkézis és az elkötelezettség követelményét hirdetjük. A fölszabadítás teológiája emigrációról, az elnyomástól való fölszabadulásról, és inmigrációról, az átalakító erőfeszítésekről tesz említést. J. B. Metz pedig az ún. politikai teológiájában már a misztika és a politika egységét is lehetőnek látja. Az evangéliumi magatartás adott esetben szembesíti magát a politikai-gyakorlati szférával; szükség esetén alapvető átalakulást követel, vagy elkötelezett politikai magatartást. A teológiának társadalompolitikai-kritikai funkciója is van. A különböző megfogalmazások mögött mindig ugyanaz a lényegi tartalom: Isten teljes valóságának vállalása nem idegenít el az evilági elkötelezettségtől, sőt annak egyenesen lényegi, lehetőségi előfeltétele. A felebaráti szeretet lényegében nem más, mint az istenszeretet szerves folytatása, annak a szeretetnek a megvalósulása bennünk és általunk, amellyel az Isten szeret minket. Az teljesen mindegy, hogy a hangsúlyt hová helyezzük, azaz, hogy valaki mennyi időt tölt el imában, és mennyit evilági munkában. Szellemesen mondta Teilhard: „Ha írok, Isten ott van toliam hegyén”. Az evilági elkötelezettségben bennfoglaltan benne van az Isten iránti szeretet és viszont. A világkeresztény tehát a lelkiségnek ezt a sajátos bipoláris formáját éli át és valósítja meg. 31
