Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Kipke Tamás: A "legkisebbek" - és az egyház
111. o. — 21. A. Schmied: i. m. 68. o. - 22. Csányi Vilmos: Az evolúció általános elmélete, Budapest, Akadémia Kiadó 1979. 137. o. — 23. R. de la Pena: i. m. 180. o. — 24. Alszeghy Z.: i. m. 108. o. — 25. 1. Moltmann: Das Reich Gottes als Sinn des Lebens und der Welt, Concilium 1977. okt. 547. o. —26. Ch. Duquoc: Ein Himmel auf Erden? Concilium 1979/3. 184. o. Cselényi István Gábor A „LEGKISEBBEK” — ÉS AZ EGYHÁZ Élet ez? Élet ez még?! — Számtalanszor elhangzott ez a kérdés tolókocsihoz kötött mozgássérült, vastüdőre, lélegeztető készülékre utalt légzésbénult, vagy évtizedes szociális otthonban lakó kilencvenéves ember szájából. — Mondja meg, hát élet ez...? A még fiatalnak mondható és viszonylag épkézláb ember olykor bizony kissé határozatlanul dadogta el „egyébként” határozott meggyőződését, hogy „igen ... természetesen ...” De gyakran maga is úgy érezte, ezzel az ígen-nel tulajdonképpen nem mondott semmit a kérdezőnek. Akik kérdeznek: a legkisebbek, akiket Jézus az őt követni akarók gondjára bíz. Az elesettek, a betegek, rokkantak. Velük azonosítja magát: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek...” A címben szereplő egyház fogalmat használjuk a 2. Vatikáni zsinat által kiterjesztett értelemben, értve azon Isten egész népét, a hivők közösségét, s ne csak a különböző egyházi intézményeket. Nem kívánjuk persze alábecsülni az intézmények szerepét s az intézményes segítségnyújtás lehetőségeit a karitász területén, de szeretnénk nyomatékosan hangsúlyozni ezek elégtelen voltát — éppen a karitász terén. A vitathatatlanul jó szándékú intézményes jótékonykodás ugyanis — sokan tanúsíthatják ezt — sokszor súlyos és nehezen gyógyuló sebeket ejtett épp azokon, akiken segíteni akart. Vagyis nem elég akarna, tudni is kell szeretni a ránk bízottakat... Emberképzavar Ki ez az ember? — Tegyünk egy próbát. Mutassunk rá az utcán egy tolókocsival közlekedőre. Tegyük ezt mondjuk egy vasárnapi mise után a templomból kifelé jövőket megszólítva, és figyeljük a válaszokat. Ezek tekintélyes hányadát a nyomorék különféle változatai teszik majd ki (rokkant, béna, mozgássérült, szerencsétlen). Elgondolkodtató. Ez a kétségkívül szembeötlő tulajdonság (mely ilyen-amolyan mértékben nyilvánvalóan befolyásolja az ember életvitelét) valójában alkalmas-e annak az embernek egyszavas jellemzésére? Ha az ember egyes tulajdonsági jegyek révén megragadhatatlan is a tudományos gondolkodás számára (mint pl. Gehlen, a néhány éve elhunyt jeles antropológus is állítja Az ember című könyvében), a hétköznapi gondolkodás kultúránként és koronként változó emberképe kész bizonyos tulajdonságok összességeként jellemezni az embert. Korunk mindennapi emberképe jelenik meg az iskolai olvasókönyvek lapjain, azt sugározzák a reklámok, küldjük ismeretlen civilizációk felé az űrrakétával. Az űrhajó üzenetkazettája egyebek mellett egy emberpár rajzát tartalmazza, meg különféle bonyolult matematikai egyenleteket. Leolvashatók az embert jellemző tulajdonságok: magas, erőteljes alkat, két ép kéz és láb, messzenéző tekintet (ragyogó fogsor), s magától értetődően olyan értelem, amely boldogul az egyenletekkel. Ez volna Kovács János vagy John Smith emberképe. Az ettől való eltérés bizonyos határok között elfogadható (a tekintet csillogását illetően inkább, mint a végtagok vagy az érzékszervek épségét tekintve), azon túlmenően azonban menthetetlenül kihívja a másságnak szóló türelmetlenséget, a kirekesztés spontán gesztusát. Az illető nem XY (egy konkrét személy), aki gerincsérülést szenvedett, hanem egy púpos, akit történetesen XY-nak hívnak. Még sokkal problematikusabb ez az értelmi fogyatékosok esetében (akikről jobbára mintha a rokkantak évében is megfeledkeztek volna), s bár kevésbé, de kétségtelenül vonatkozik ez a fajta kirekesztő szemlélet az öregekre is. Az „ember1' az, aki tevékeny, sikeres, termelékeny és önellátó — vagyis legfeljebb a társadalmi munkamegosztás összefüggésében szorul rá másokra. A többiek: nos, ők „a többiek', Jézus szavaival: ők a legkisebbek. Képrombolás Hogy ez az emberkép mérhetetlenül embertelen, ahhoz aligha fér kétség. Első pillanatra talán megdöbbentő, hogy hivő keresztények mindennapi gondolkodásában is milyen sűrűn találkozunk vele. A magukat fejlettnek nevező társadalmak kultúrájában az értékek 178
