Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Üdvösségünk - a szentek közössége
val elősegíthetjük a haldoklónak kevésbé gyötrelmes távozását vagy az Isten akaratába való kevésbé fájdalmas belesimulást. Azt, hogy szenvedése „rövidebb” ideig tartson (ha ugyan szabad itt az idő megszokott kategóriáiban gondolkodnunk).24 A túlvilág evilági oldala Van a szentek egyességének még egy, a hagyományos megfogalmazásban alig érintett vonatkozása. Nemcsak az üdvözöltek válnak (egymással vagy velünk) testvérekké, hanem félreérthetetlenül mi, „földszinten" élők is egymás testvérei vagyunk, vagyis inkább: azzá kell válnunk valóságban is. Más szóval, a szentek egyességének eszméje erősíti evilági testvériségünket is. Az apostoli igehirdetés még nem is a Krisztushoz eljutottakat nevezi „szenteknek", hanem az egyes, helyi egyházak híveit. Ilyen értelemben szent, azaz meg- szentelődésre hivatott, a menny meghívottja minden megkeresztelt ember, akiket a szentségek ereje, a „szent javakból" való közös részesedés köt össze. Ennek a földi egyháztagságnak a hátterében is ott van a megdicsőűitek közössége, nem rekedhetünk meg tehát valamiféle egyházhorizontalizmusban. De nem is bújhatunk ki az alól, hogy dolgozzunk a földi egyház (s a helyi közösségek) valódi közösséggé válásán. A közösségi érzés erősítése az egyetemes üdvközösség szálait fonja még szorosabbra az imádság, a liturgia, a közös cselekvés eszközeivel. Az üdvközösségre azonban nemcsak a katolikus egyház tagjai, vagy a megkereszteltek, hanem minden ember meghívást kapott (vö. Hím 2,4). Éppen a szentek egyességének átfogó kategóriája vezet el bennünket az ökumenizmusig, sőt az egész emberiségért s annak minden nemes ügyéért vállalt felelősségig, az egyetemes testvériség vállalásáig (LG 1.). Anélkül, hogy a keresztény reményt visszametszenénk tisztán evilági remény dimenzióira, nem tagadhatjuk, hogy a hiteles eszkatológia magában foglal evilágra vonatkozó következtetéseket is.25 Ez az, amit a túlvilág evilági oldalának nevezhetnénk: a „megkezdett örökélet", az „idő az örökkévalóságban” (Gál Ferenc). A végső jövő fényében kell erről szólnunk, mert az eszkaton városa kezdettől fogva kifejezte a konkrét szociális igazságtalanságok elleni tiltakozást is, ösztönzött a túlvilág evilági gyökereinek, a mindennapi keresztény életnek az átformálására.26 Maga Krisztus épp a humánum kézzelfogható jeleivel (Lk 7,18-23) bizonyítja, hogy Országa már „köztünk van", elkezdődött, s tetteink alapján ítél majd meg bennünket is. Nem igazolható tehát a múltnak az az eljárása, amely a túlvilágra hivatkozva megbékélt a „ma ’ igazságtalanságaival. Hitünk az emberek közti testvériség elősegítésére, sursuk jobbá formálásában való részvételre szólít. Evilági cselekvés és túlvilági hit kölcsönhatását így fejezi ki a zsinat: a Szentlélek „nemcsak az eljövendő örökkévalóság vágyát ébreszti fel, hanem épp azáltal élteti, nemesíti azt a nemes szándékot, hogy az emberiség nagy családja igyekezzék egységesebbé tenni a maga életét, és e cél szolgálatába állítani az egész földet” (GS 38,1,10). Nemcsak kifejezetten „vallásos' cselekedeteink, de napi munkánk, a földi közösségekért (házunkért, hazánkért, egész Földünkért) vállalt minden munkánk a „mennyei ország alapanyagának” (uo.) előkészítése, „érdemszerző cselekedet” lehet. Azt az együttérzést, amely- lyel a szentek követik életsorsunkat, erőink szerint nekünk is meg kell élnünk s ki kell terjesztenünk a környezetünkben élőkre, sőt az anyagvilágra s annak tovább-bontakozta- tására is. Jegyzetek: 1. J. Kerkhofs: „Du lieber Himmel", Concilium 1979/3. 140. o. — 2. A. Schmied: Persönliches Leben aus dem Tode, Theologie der Gegenwart 1971/2. 61. o. — 3. R. Favre: Variationen über den Himmel im Jahrhundert der Aufklärung, Concilium i. sz. 169. o. — 4. J. L. R. de la Pena: Das Element der Projektion und der Glaube an den Himmel, uo. 181. o. — 5. Ch. Link: Theologische Perspektiven nach Marx und Freud, Stuttgart, Kohlhammer, 1971. 119. o. — 6. W. Breuning: Gemeinschaft der Heiligen, Herders Theologisches Taschenlexikon, 2. kötet, 397. o. — 7. Alszeghy Z.: Az ember jövője, TKK Róma, 1981. 85. o. — 8. P. Stockmeier: „Modelle1 des Himmels in christlichen Glaubensbewusstsein, Concilium i. sz. 162. o. - 9. J. Coppens: Le messianisme royal, Nouvelle Revue Théologique, 1968. nov. 946. o. — 10. R. Favre: i. m. 170. o. — 11. S. Fiappei: Die Strukturen unseres utopischen Mitseins, uo. 195. o. — 12. M. Buber: Der Weg des Menschen, összes müvek III. München, 1963. 738. kk. — 13. Alszeghy Z.: i. m. 50. o. - 14. R. de la Pena: i. m. 180. o. — 15. O. Sem- melroth: Die letzte Lebensspanne und die Letzten Dinge, Altenpastoral c. kötet, Wien 1973. 82. o. — 16. J. Ch. Flampe: Sterben ist doch ganz anders, Stuttgart—Berlin, 1975. 170. o. és R. Moody: Life after Life, New York 1975. 125. o. — 17. Alszeghy Z.: i. m. 66. o. — 18. Uo. 48. o. — 19. Hittani Kongregáció 1979. május 17-i döntése. - 20. Alszeghy Z.: i. m. 177
