Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Roth, Gottfried - Endreffy Zoltán (ford.): A terápia - istenszolgálat (A lelkipásztori orvostan megfontolásai a gyógyítás teológiai helyéről)
Gottfried Roth A TERÁPIA — ISTENSZOLGÁLAT (A lelkipásztori orvostan megfontolásai a gyógyítás teológiai helyéről) Franciaországban és máshol is sokáig megmaradt a király beteggyógyítási szertartása. Különleges alkalmakkor betegeket bocsátottak a király elébe, aki megérintette őket, és a következő szavakat intézte hozzájuk: a király megérint, Isten pedig meggyógyít téged. Az orvoslásban ősi idők óta azt tartották, hogy medicus curat, natura sanat - az orvos kezei, a természet gyógyít. A „Christus medicus”, „Krisztus a mi orvosunk1' alapelvének hagyománya kimutatható a korai kereszténységtől kezdve egészen Paracelsusig. Ugyanez érvényes arra a tételre, hogy Deus et natura nihil faciunt frustra — Isten és a természet semmit sem tesznek hiába, — és ez elevenen megmaradt egészen a huszadik századig.1 Ha összevetjük ezeket a nézeteket, és a hit bizonyosságával Isten teremtésének tekintjük a természetet, akkor máris eljutunk meggondolásaink szilárd alapzatához. Magától értődik, hogy a természetet tág értelemben kell felfognunk: a természetbe beletartozik az ember, a saját kortársával és környezetével (élettér), amelyeket a creatio continua (a folyamatos teremtés) fog össze. Bár a természet eredeti jól-elrendezettsége megsérült, csorbát szenvedett, a sérült természet nem romlott meg teljesen: natura vulnerata. non sooliata - a természet megsérült, de nem romlott meg egészen, tehát megmaradt a kielégítő életvitel lehetősége. Más szóval: szellemtörténetileg ismételten kimutatható a gyógyítás és az üdvösség benső kapcsolata. A korai kereszténységben Euszébiosz azt irta Laodicea püspökéről, Teodoszoszról, hogy egyaránt kiváló volt a betegek gyógyításában és a lelki üdvösség közvetítésében, mint ahogy felebaráti szeretetének, lelki nemességének és embertársaival való együttérzésének sem volt párja.2 Paracelsus (1493—1541) vallotta, hogy voltaképpen csak két hivatás lehetséges: Isten igéjét hirdetni és betegeket gyógyítani. Bárhogyan értelmezzük is közelebbről ezt a tételt, Paracelsus kijelentése is témánk leglényegét érinti,3 akár csak B. Häring következő megfogalmazása: az ember üdvössége és szentsége belső kapcsolatban áll az emberi személy integritásával és meggyógyulásával.4 Mármost az egyes ember — a mai lelkipásztori orvostan (medicina pastoralis) formális objektuma — a következőképpen írható le: az ember mint természetes és szellemi lélek módján létező lény (a szellem mint a test lelke, a test mint a szellem közege, személyes egészet alkot. — E. Coreth 1973): animal rationale — eszes állat, és magáért való ens humánum — egyedi létező —, aki rá van irányítva a másik emberre — ens sociale (közösségi létező) és Istenre: ens religiosum (vallásos létező), aki mindig úton van, ens historicum (történeti létező), homo viator (az útonlévő, a zarándok ember), aki homo ludens (játszó ember) és homo faber (munkás ember); akit szenvedés és betegség fenyeget, akadályoz és veszélyeztet, homo patiens (szenvedő ember), aki eleve adott genetikai lehetőségekkel, viszonylag önálló testben ens biologicum-ként (biológiai létező) halad át életének szakaszain és válságain, tudván hogy élete egyszer véget ér, moritulus (halandó), míg végleg elveszíti tér-idő-beli alakját, moribundus (elhaladó) a halálban, amivel azonban nincs mindennek vége. Ennyit bevezetésképpen, hogy jelezzük tárgyunk: a terápia mint istenszolgálat, szellem- történeti hátterét, valamint szükségességét, időszerűségét, elvi és alapvető jelentőségét. A most következő meggondolások a tág érelemben vett terápiával, az emberi gyógyítás különböző formáival kapcsolatosak. A gyógyítás — egészen általános meghatározása szerint — az emberben valamilyen megszűnt vagy megzavart rendnek a helyreállítása, amit valamilyen — többnyire orvosi — terápia tesz lehetővé. E meghatározást azonban tovább kell részleteznünk, ha igazolni akarjuk, hogy a terápia „istenszolgálat". Röviden ki kell fejtenünk az egészség és a betegség fogalmait. A betegség fogalma köztudomásúlag több rétegű. A betegségfolyamat objektív területére és a betegségélmény szubjektív területére osztható fel. A felborult rend helyreállítása történhet az egyik vagy a másik, vagy mindkét területen. Nem minden megbetegedés jár feltétlenül együtt súlyos szubjektív zavarral is; ez mindig attól függ, milyen közel van a megbetegedés az énhez, mekkora szubjektív jelentősége van a betegségnek a beteg számára; megfordítva pedig vannak súlyos megbetegedések, amelyek legalábbis a kezdeti szakaszban nem élhetők át, mint például a rák vagy bizonyos súlyos pszichózisok, amelyekre éppen az a jellemző, hogy hiányzik a betegségtudat. Többnyire azonban megfelelő kölcsönhatásban van egymással a betegségfolyamat és a betegségélmény. 167
