Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Boldogok vagytok, hogy most sírtok..." (Lk 6,21)
hozzávesszük a betegségeket, a különféle természeti csapásokat, szeretteink halálát és saját halálfélelmünket, akkor bizony sok okunk lehet a sírásra. Korunk emberéről ugyanakkor azt mondják, hogy nem tudja teljes szenvedélyével, lendületes örömmel, vagy szabadon feltörő sírásával feloldani magát. Természetesen nem az ösztönös, a vak szenvedélyt hiányoljuk hanem azt a készséget, amivel érzelmeinket harmóniában, dialektikus feszültségben tartjuk. Azt kívánnánk, hogy a szükséges egyensúlyt sem a szorongásos félelem, sem pedig a drogok, a nyugtatok már- már érzéketlen közömbössége meg ne zavarja. Napjaink embere viszont, főleg a városokban, többnyire nyugtátokkal él. A napi munkában a hivatalos tárgyalásokon nem szívesen veszik a hangulatváltozásokat, főleg ha valakiből kitör a sírás. A nyugtatok nagy része pedig éppen az érzelmeket irányító íimbikus idegpályát gátolja, így egy idő után az ember sem örömkitörésre, sem a fájdalmat és bánatot feloldó sírásra nem lesz már képes. Egyesek kifejezetten is önuralomra, az érzelmek visszafogására biztatnak. De vajon miért ne fejezhetnénk ki magunk vagy mások nyomorúsága iránti fájdalmunkat úgy, amint Jézus is együtt sírt Máriával és a gyászolókkal Lázár halála miatt (Jn 11,34kk) vagy amint megsiratta kedves városának, Jeruzsálemnek előre látott sorsát (Lk 19,41). A lélektan azt kívánja, lazítsuk fel magunkat, szabadítsuk fel érzelmeinket, mert ezzel sokat javíthatunk nehéz lelki állapotunkon. A feltörő könnyektől szinte áttetszővé válik az ember, feloldódnak a negatív érzelmek, felszabadul a leblokkolt szeretet és könnyektől fényesen „szorongásod így ragyogássá válik". A sírásnak oldó hatása közben az ember egyre jobban felismeri létezése értelmét, megtalálja mindazt, amit a fájdalom, félelem elhomályosított benne. Ma legtöbbünknek elsősorban olyan könnyekre van szüksége, amelyek felszabadítanak a keserűségből és a szorongásból. Mert a félelem rossz tanácsadó; lebénít, gátolja tetteinket, elnémít, amikor szólnunk kellene. Kísértéseket kelt és arra ingerel, hogy önmagunk ellen forduljunk. A létezést értelmetlennek mutatja, eltávolít mások szeretetétől, magányosnak és kitaszítottnak érezzük magunkat; ha pedig sokáig így maradunk, azzá is leszünk, mert környezetünk nem képes tartósan elviselni szorongató lelkiállapotunkat. A KÖNNYEKNEK nemcsak lélektani, hanem lelkiség formáló jelentőségük van. A könnyek fontosságának lélektani vázolása után lépjünk át a keresztény lelki élet területére. Sokféle módon lehet könnyekre fakasztani az embereket, beláltatni velük magatartásuk helytelenségét, vagy egy megbocsátási gesztussal kitörölni belőlük minden rosszat. De ilyenkor már a jobbra vágyódásnak, a bűnbánatnak első kegyelmi jelei is jelen vannak a lélekben. Ha bűnbánattal, a tékozló fiú módján fordul valaki az Atyához, akkor Ő valóban érezhetően keblére öleli és visszafogadja otthonába (Lk 15,11). A hazatérés, az otthon jelenti a feloldódást a biztonságérzetet, a védettséget, ahol újraéledhetünk, önmagunkká lehetünk. A szorongásból, a bűnből, az elesettségből, a magárahagyottságból visszatérő tékozló fiúnak a könnye, az atyai ölelésnek ez a klasszikus példabeszéde nem vélet'enül hatolt be annyi nem hívőnek a szívébe 'is. Charles Péguy írja, hogy ennek a példabeszédnek nyomán „százak és ezrek ontották már könnyeiket. Sírtak a hűségesek és sírtak a hűtlenek . . . egvütt alkotnak ők eay nagy könnyközösséget. Végső sorban ugyanolyan könnyeket sírnak a hűségesek és a hűtlenek, ugyanúgy zokogtak, ríttak, mint a gyermekek”. Az Atya vállára boruló tékozló fiú képe nemcsak a bűneiből megtérő emberé, hanem mindazoké, akik a világ szerencsétlenségéből, az emberi durvaságból visszataláltak a szeretet forrásához. A megtérésnek, a rátaiálásnak a könnyei mindent jóvá tesznek. Ilyen könnyek után az ember többé már nem liheg megtorlásért, fölenged benne a javak kapzsisága, teljesen átadja magát az Atyának, hogy elnyerje az élet teljességét. Jézus könnyei, a tékozló fiú példája és az evangéliumok számos könnyező alakja egészen a kereszt tövében síró istenanyáig és a hűséges asszonyokig állandó elmélkedés tárgya a megnyugodni vágyó keresztények számára (vő. Paul Imhot: Vom Sinn der Tränen, Geist u. Leben, 1981/2. 81—84.). De nemcsak az evangéliumokban találunk példát, hanem a misztikusok is nagy jelentőséget tulajdonítanak a könnyek hatásának és a könnyek adományának. Elegendő, ha Szié- nai Szent Katalinnak, az egyházdoktornak a könnyekről szóló tanítását idézzük az Isteni Gondviselésről szóló párbeszédéből, azaz az Isteni Tanításról szóló könyvéből (II Dialogo della Divina Providenza avvero Libro della Divina Dottrina). Sziénai Katalin, aki korának tipikus világi apostola és lelki vezetője volt, nemcsak életmódjával, hanem tanításával is a világban élő szenvedők, elhagyottak, gyötrődök életét akarta elviselhetővé tenni. Amikor tanít, voltaképpen belső, szellemi látását, a teóriát (ami eredeti, görög értelemben szellemi látást, kontemplációt jelent és csak második értelemben a spekulatív gondolkodást) képi nyelven írja le. Misztikus képeinek lelkileg átélt alapja van. Sokatmondó szimbóluma a tűz, vér és a víz. Könyve 87. fejezetében a könnyek édes igazságáról ír: Ö Istent nemcsak tüzes méységnek látja, hanem a békés vizek tengerének képében is szemléli. Kora felfogása 16
