Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A szenvedés értelme
5 bár a kérdésre magyarázatot kereső értelem itt nyilvánvalóan a homályban tapogatódzik s még fokozottabban szüksége van a hit fényére, a természetes alap itt is kimutatható. S ez a természetes magyarázat az ember radikálisan közösségi voltában található. A hit fénye viszont a szenvedés engesztelő jellegével világít bele a homályba. a) Ami az ember KÖZÖSSÉGI VOLTÁT illeti, ezen olyan bensőséges kapcsolatot értünk, amely értelmet ad az „emberiség" szónak, illetve megalapozza a Pál apostol által használt „Titokzatos Test" fogalmát. Ha valaki komolyan veszi, átgondolja és elfogadja az emberiségnek ezt a mély és bensőséges összetartozását, az megérti, hogy egy közösség egyetlen tagjának bűnéért az egész közösség bűnhődik. Ez nem misztérium, hanem törvény. A misztérium a miért így? és miért ennyire? vagy a miért éppen engem? kérdésekhez kapcsolódik, ill. az ember ilyen méretű közösségi alkatához. A keresztény hitben mindenesetre erős hangsúlyt kap ez az összetartozás Adómban és Krisztusban, tehát az ősbűn és a megváltás következményeiben, melyek szintén az egész emberiséget érintik. Ennek lényegén nem változtat az eredeti bűnnek az evolúcióba illesztett új és nagykorú értelmezése sem.13 Fölismeréseink elmélyítésében mindig szerepe van az emberi megtapasztalásnak. S az emberiségnek az élő szervezethez, a „testhez" hasonlítható organikus egysége korunkban új tapasztalatokkal gazdagodott. Részben a kollektív társadalom keretei, részben a kollektív civilizáció és kultúra korunkbeli megtapasztalása a tömegkommunikációs eszközök révén (újság, rádió, film, televízió) érezhető élménytartalmat kap az „Emberiség 1 bensőséges összetartozása. Ez legtágasabb horizonton a keresztény teológiában nyer megfogalmazást. Az emberi közösség különböző fokain — a családtól az emberiségig — megtapasztaljuk tehát, hogy összetartozunk, s hogy ezzel legnagyobb örömeink és legfájdalmasabb szenvedéseink is bizonyos értelemben közösek. Ez pedig az ártatlanok szenvedésének értelmezési alapját is megadhatja. Mert ez a szenvedés a „dolog természetéből", tehát az ember lényegileg közösségi voltából következik. Egy család közössége például megtapasztalhatja, hogy egyetlen tagjának bűnéért hogyan kell vezekelni az ebben a bűnben (pl. botrány) ártatlan családtagoknak is. Ez nem csupán „keresztmetszetben", a szimultán emberi közösségre érvényes, hanem „hosszmetszetben ' is, tehát a múltból a jelenbe tekintve. A Szentírás ezt az „atyák bűnével" érzékelteti. Ez az Ószövetségben már közmondássá lett: „Az apák ették az éretlen szőlőt, és fiaik foga vásott el tőle' (Jer 31,29). Jeremiás és Ezekiel tiltakoznak ugyan ez ellen, de csak abban az értelemben, hogy ez ne legyen a személyes felelősség kibúvója.14 Mert a szülők bűne gyermekeik sorsában is nyomot hagy és szenvedést fakaszt, akár „he- tedíziglen" is. Az emberiség összetartozása, közös sorsa tehát nem csupán egyidejűségben, szimultán mutatható ki, hanem időbeli egymásutánban, szukcesszíve is. Szent Pál hasonlata mindkét értelemben érvényes, és nem csupán az egyházra, hanem az egész emberiségre: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele" (1 Kor 12,2ó). b) Talán az előbbinél is nagyobb rejtvény a MÁSOKÉRT VÁLLALT, ENGESZTELŐ SZENVEDÉS. Ennek titkát igazában a hivő ember fogja föl. A gyermekek szenvedése mellé tehát új kérdésként járul az emberiség legnagykorúbb személyiségeinek zaklatott sorsa, testi, lelki szenvedése, vagy egyenesen gyötrelmes halála. A világ hatalmasai gyakran jellem- telen hízelgőknek kedveznek. A próféták sorsa pedig szinte minden korban keserű; fájdalmakkal és szenvedésekkel övezett. Még a közmondás is úgy tartja: „Mondd meg az igazat, betörik a fejed '. Ugyanakkor történelmi tapasztalat, hogy e nagy ártatlanok áldozata és hivatástudata emeli föl újra és újra az embert elesettségéből s eszközli ki Jézus Krisztusban, a legnagyobb „Ártatlanban1' a megváltást. Az Ószövetségi előképek őfelé mutatnak. Az ő szabadon és szeretetből vállalt szenvedése, keresztáldozata egyúttal az emberiség valamennyi igaz szándékú, másokért áldozattá levő „ártatlanjának" szenvedését magában foglalva emeli föl azt engesztelő és megváltó áldozattá. Rá vonatkoznak Izajás szavai: Ö „a fájdalmak férfia, aki tudja, mi a szenvedés’ (53,3). Ö az, akinek szenvedéséhez a „kell" szó kapcsolódik (Lk 24,26); de az ő szenvedése minden szenvedés végső és teljes leküzdését szolgálja, hogy a könnyet és fájdalmakat nem ismerő beteljesülés a meg- dicsőült állapotban bekövetkezhessék (Mt 25,35-40; Jl 7,21). A szenvedés értelmét keresve természetes emberi síkon is vannak tapasztalatok a másokért vállalt áldozatra s engesztelésre. Ennek összefüggéseit mégis a vallásos kultúra tárja föl. J. Scharbert szerint „A szenvedés értelmére vonatkozó kérdés az Újszövetségben már csupán Jézus szenvedésével kapcsolatban válaszolható meg 15; tehát Jézus keresztjében nyer értelmet. Otto Karrer így fogalmaz: „A hivő számára a szenvedés egy vércsepp Jézus keresztjéről, s így felette ragyog Jézus dicsőségének egy sugara is".16 A keresztény ember szenvedése tehát már nem egyedi fájdalom, hanem sorsközösség Krisztussal. Ez fejeződik ki a „vele együtt" szavakban (Rám 8,17). Az igazi keresztény Krisztus szenvedésének ,részese" (1 Pt 4,13), aki „kiegészíti testében" az üdvözítő szenvedését; alkalmazza életére, 144
